Lily Allen – It’s Not Me, It’s You (2009) EMI [Special Edition]

2006-ban Lily Allen szinte a semmiből robbant be a zenei életbe. Bemutatkozó albumával a szabadszájú és szabados életű csaj nagyot ütött, hiszen az Alright, Still című album hatalmas siker lett. A kellemes, dallamos, javarészt reggae alapú témákra épülő számok meghozták a sikert, és mivel Lilynek volt is mondanivalója a társadalomról, a párkapcsolatokról vagy éppen azok hiányáról, így lehetett a brit kultúra közvetítője is mindenfelé. Aztán persze ahogy ez lenni szokott, Lily is az érdeklődés középpontjába került, botrányai, magánélete ott szerepelt rendszeresen a lapok címlapján.

Eközben készült második lemezére is, amely végül 2009-ben jelent meg. Az első lemeznél egységesebb hangzású és jobb anyag született. A produceri munkákat most a sokféle válogatott producer helyett csak a Los Angeles-i Greg Krustin végezte. A zene stílusa valóban változott: reggaet már nem találunk, sokkal inkább elektrós alapokat a megszokott hangszerek mellett. Lily hangja inkább kislányos, s bár kissé egysíkú, de az érzelem azért ott van benne. Mindenesetre jól fekszik a saját stílusához, az elektropophoz.

A tizenkét szám leginkább a dalszövegeiben hasonlít az előző albumra, hiszen itt is jócskán kijut a férfiaknak. A kezdő, s talán a lemez leggyengébb számában azonban előbb még a drogok kerülnek terítékre, majd utána a The Fearben máris arról énekel, milyen nehezen lehet elviselni a sztárságot, majd a Not Fairrel (amelynek videója remek country paródia) máris elérkeztünk a férfiak szapulásához, vagy a szakítás után érzett megkönnyebbüléshez (I Could Say). De azért kijut a szingli életű hölgyeknek is a 22 című számban, hiszen az élet egyedül sem túl vidám, kap egy jó kis „bazmegozást”* a leköszönt Bush elnök (hogy ne maradjunk Fuck You nélkül, ráadásul valamiféle szende, kislányos, megduplázott énekkel). Érdekesség, hogy a Who’d Have Known Better című dal refrénjében Lily felhasználta a Take That Shine című dalát, és az utolsó számban pedig, amely afféle soul témájú, az apjáról énekel, akivel rendezte kapcsolatát (és egyesek szerint Amy Winehouse-nak is odabök vele egyet). Mindenkinek ajánlott, aki éppen szakítófélben van a párjától, aki most éppen tiporni akar a másikon, vagy éppen magányosnak érzi magát. De azoknak is, akik csak egy jó kis poplemezt akarnak meghallgatni.

Tracklist:
01 – Everyone’s At It
02 – The Fear
03 – Not Fair
04 – 22
05 – I Could Say
06 – Back To The Start
07 – Never Gonna Happen
08 – Fuck You
09 – Who’d Have Known
10 – Chinese
11 – Him
12 – He Wasn’t There

13 – The Fear (Acoustic)
14 – 22 (Acoustic)
15 – Who’d Have Known (Acoustic)
16 – He Wasn’t There (Acoustic)
17 – I Could Say (Acoustic)
18 – Womanizer (Acoustic)
19 – Mr. Blue Sky
20 – The Count (aka HerveÌ) And Lily Face the Fear (Explicit)
21 – Not Fair (Style of Eye Remix)
22 – F**k You (Annie Nightingale and Far Too Loud Remix)
23 – 22 (The Big Pink Remix)
24 – 22 (Vingt Deux)

 https://pastebin.com/ZXXAcnuB




 

0

Találatok: 0

Publication author

offline 17 óra

dali300

43
Comments: 396Publics: 1301Registration: 25-09-2017

Vélemény, hozzászólás?