Tracy Chapman – Where You Live (2005) Elektra

A lemezt megjelenésekor Dömötör Endre így mutatta be az est.hu-n: “Tracy Chapman az utóbbi öt évben csak jó lemezt adott ki. A 2000-es Telling Stories című míves popalbum „visszahozta a térképre”, a 2002-es melengető Let It Rain pedig ismét csúcsformában mutatta a balzsamos hangú fekete gitáros-énekesnőt, akinek természetesen 2001-es Collection című válogatása is a fenti kategóriába illeszthető, hiszen az a gyengébb sorlemezekből is kirostázta a gyöngyöket. Ezt a minőségi sorozatot szerencsére a vadonatúj Where You Live sem töri meg.
A hangzás, a tempó és a dalpark hangulata alapján akár nevezhetjük laza trilógiának is a három stúdióalbumot, ám míg a Telling Stories idején magabiztos, bölcs volt Chapman hangja, a Let It Rainen pedig mindenen felülemelkedő, addig a Where You Live földhözragadtabb, kevésbé optimista elődeihez képest. John Parish után ezúttal egy másik sztárproducer lett a fő zenei segéd: a női dalszerző-előadókkal (Suzanne Vega, Sheryl Crow, Bonnie Raitt, Stina Nordenstam stb.) már korábban is sikerrel kooperáló Tchad Blake. Nem tudni, hogy neki, vagy Tracynek tulajdonítható, de a 2002-es lemezhez képest kevesebb a színesítő elem, hidegebb, csupaszabb a megszólalás, még leginkább a puha dobhangzás maradt mementóként (igaz, az is élesebb lett kicsivel). A világ bajain elmélázó, szomorú, melankolikus dalokhoz persze tökéletesen passzol a gyakran cérnavékony, minimális zenei kíséret, mely a legszélsőségesebb pontokon szinte teljesen elhalkul, a háttérből szivárog elő. Az erős felütésű nyitódal („ha tudnád, hogy ma meghalsz, megváltoznál-e?” – hangzik a könyörtelen kérdés a Change-ben) és a szólamokat szépen sorjáztató Talk To You után a 3000 Milesban mindössze tabla és taps az ütemkíséret, a Don’t Dwell mélyből jövő éneke segélykiáltásszerű, de ellenpontként ott van a harmonikus, teljes zenekart megszólaltató Never Yours, vagy a rockos – Flea-t, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosát is szerepeltető – America (mely furamód Blake egyik korábbi kliensét, a Pearl Jamet idézi, még búgó orgonáival is). A lemez vége a nagy témák (szerelem, hit, halál) jegyében telik, a szerzemények továbbra is erősek, de ezúttal kevesebb remény, biztatás sugárzik Tracy szövegeiből és előadásmódjából, mintha ő maga is hullámvölgyben lenne. A legvégén azonban a Be And Be Not Afraid (mely egyúttal keretbe is helyezi a lemezt) megint csak egy hátborzongatóan erős dal egy minden szempontból nagyon erős nőtől: „hiszek a tévedésekben és a véletlen balesetekben, hisz` az életnek káosz és zűrzavar a természete… félek és nem félek kinyújtani kezem a menny felé”.”