Joe Farrell – Outback (1971) King Record

Zömbik József írja remek blogjában Joe Farrell (1937-1986) amerikai fúvósról: “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Joseph Carl Firrantello, azaz Joe Farrell névre hallgató mágus, aki 49, azaz negyvenkilenc életévének zömét elképesztő jó dolgokkal fújta tele. Sok kiváló fúvós van, de ami a szaxofont illeti, engem senki nem tudott annyira elkapni a muzsikájával, mint Joe bácsi. Hozzá kell tennem, bizonyos érdemes művészek hatásos tevékenysége miatt nem is igazán rajongok a szaxofon hangjáért. Túl sokszor találkoztam azokkal a vérbeli zsugásokkal, akik könnyen megtalálják a hangszeren azt a 2-3 esetleg 5-6 fülsértő hangot, amitől negyed óra alatt maga alá tesz az úri közönség…
Vagy ott a másik véglet, amikor halvány rózsaszín árnyalat kúszik-tekeredik elő a csövön, és mint egy szép kis vattacukor-felhő megtelepszik a hallgató agyában, hogy lehetőleg még 20 évig ezt az igazán szívhez szóló dallamot dúdolja…
Joe Farrell egészen más kategória.
Tudott valamit a fickó.
Technikilag sajnos nem tudom elemezni a játékát, mert ehhez nem értek. Állítólag erősen befolyásolta Coltrane öröksége, amit fúvósok esetében, – a hatvanas években járunk- magától értetődőnek tartok. Az én nyelvemre lefordítva Farrell, ( kinek neve elsősorban Chick Corea Return to Forever c. albumáról ismert ) elsősorban attól
nagy, sőt zseniális, mert a lehető legkevésbé ismétli önmagát, úgy hogy nem megy át sem eszetlen villámjátékba, sem elvont piszmogásba, viszont mindegyikből mutat egy kicsit. Hihetetlen változatos mind a játéka, mind a kompozícióinak szerkezete.
Papíron szimpla hard bop, később funk zenész, de hát azt hallani kellene, kikkel miket hozott össze…
Mielőtt ráétérnék a Farrell albumok részletesebb ismertetésére, még egy kicsit a játékstílusáról. Mit értek az alatt, hogy a lehető legkevésbé ismétli önmagát?
A fúvósok 90%-a elindít egy dallamot az adott ritmikai egységen belül, majd a következő szakaszban ugyanazt az indítást hozza, más dallamvégződéssel. Farrell is használja ezt a módszert, de igen ritkán. Ennél sokkal rendhagyóbb eset. Kiismerhetetlen játékos, aki imád variálni, amit viszont én imádok. Elindul valahova, megcifrázza, aztán arra számítanánk, hogy visszajön, s megint onnan indul, de közben megy a zene, és ő már egészen máshol jár, mivel a dallamból témát bontott ki, és abból egy újabbat, ami hasonló, mégsem ugyanaz.
Igen-igen kreatív elme volt, de azért azt is tudni kell, mit sem érne a kreativitás, a kalandozási kedv, ha nem lennének fogós dallamok. Olyan dallamok, melyek jól esnek a fülnek, megvan bennük a harmónia, mégsem csöpögősek.
Farrel ezeket kimagasló érzékkel volt képes adagolni, érezte, tudta, játszotta a zenét. Óriási témái, motívumai, dallamtöredékei vannak, mint amilyet például a fantasztikus Great Gorge funky alapú bevezetője fölé fújt. Ezt a számot (is) érdemes lenne külön górcső alá venni. Vajon hányan gondolnák, a kezdés alapján, hogy hova ér el a végén? Olyan zenei káosz uralkodik a középrészben, hogy csuhaj, mégis mindvégig jól követhető a szaxofon dallamvezetése.
Második albuma az Outback.
Itt említeném meg, hogy Joe bácsi nem csak a szaxofont fújta veszettül, hanem a fuvolát is legalább annyira csipázta. A címadó számban ennek ékes bizonyítékát találjuk, talán nem kell külön megjegyeznem, nem két akkordot cserélget oda-vissza.
A társai itt Chick Corea bill., Buster Williams bőgő, Elvin Jones dob és Airto Moreira ütőhangszerek. Bár az album egyes részletei simán elmennének vendéglős háttérmuzsikának, a rendhagyó zenei felfogás finoman, néhány váltásban is érezhető. Farrell végre jól hallható, tisztán, szépen szól, nem megy bele nagyon a sűrűjébe, levegősebben, elegánsabban jájátszik. Mindössze négy szám az Outback, 30 perc körüli anyag, szerintem az összes album közül a legkevésbé izgalmas, viszont nagyon pihentető zene.”

https://tinyurl.com/yamlxqsc

0

Találatok: 2

Publication author

offline 1 óra

Levin

236
Comments: 2061Publics: 4382Registration: 22-09-2017

Joe Farrell – Outback (1971) King Record” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Köszönjük a feltöltést. Nem annyira széles körben ismert Joe Farrell (mint pl. a zenéjét kísérő többi zenész), de annál inkább fontos, hogy ilyen szerzőkkel és előadókkal is jóban legyünk, akik az egyéni stílust magas technikai színvonallal egyesítve lépnek túl a szokványos feldolgozások körén. A Return to Forever hangzásvilága nem véletlenül ugrik be ezek hallatán, ugyanakkor itt a fúvós erősebben dominál, Chick Corea szerényen kísér a háttérben.

    0

Vélemény, hozzászólás?