A lenyugvó nap harcosai. Sosem voltam megveszekedett Judas Priest-rajongó, ugyanakkor az olyan alaplemezeket senki sem kerülheti ki, mint a British Steel, a Screaming For Vengeance vagy a Painkiller. Nem is kell, hiszen ezek az albumok tényleg a metál esszenciáját jelentik, és valószínűleg teljesen másként nézne ki nélkülük az egész stílus, még akkor is, ha a szegecs, meg a bőrszerkó olyan megmosolyogtató kellékké váltak az idők folyamán, mint a szandál-fehér zokni kombó. Az viszont biztos, hogy ők tényleg afféle kötelező olvasmánynak számítanak ezen a téren. És amikor eszembe jut, hogy gyaníthatóan már a könyv vége felé járunk, kicsit szomorú leszek. Ugyanis az új lemez minden tekintetben emlékezetes fejezet, megkockáztatom, ha a nyolcvanas években született volna, most talán alapműként emlegetnénk.
A Firepower minden ízében Judas Priest, Rob Halford összetéveszthetetlen, hatalmas kifejezőerővel bíró hangjától kezdve a gitárriffeken, szólókon át a borítóig, meg a bőrös-szegecses videókig. Nem tudom, hogy mennyire volt ebben a lemezben szándék arra, hogy még utoljára megmutassák, hogyan is kell ezt csinálni, de hosszú évek óta nem hallottam olyan albumot a Priesttől, ahol ennyire sikerült volna mindent eltalálni. Ezúttal minden a helyén van, a védjegyszerű, emlékezetes daloktól a produkciós munkáig. Előbbiek terén nincs is igazán gyenge pontja a lemeznek. A nyitó hármas szinte átgázol a hallgatón, és utána is sikerül megőrizni a frissességet, köszönhetően a jól eltalált lemezrendezésnek. Gondban is vagyok, mert nem lehet kiemelni egyetlen dalt sem, annyira erős az anyag. A záró Sea of Red még ezekre is rátesz egy lapáttal, talán nem túlzok, ha azt mondom, a Priest teljes pályafutásának egyik leghangulatosabb, legmonumentálisabb dala született meg.
Tudom, mindenki a saját gondolatait hallja vissza minden zenében, ennek ellenére nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy ez az album valahol egyszerre búcsú és számvetés. Bár a zenekar részéről hivatalosan még nem került szóba, nem hiszem, hogy lesz folytatás, Glenn Tipton nélkül nem is nagyon lehetséges. Neki egyébként is csak a legmélyebb tisztelet jár ezért lemezért – aki hetvenévesen, előrehaladott Parkinson-kórral ilyen anyagot tesz le az asztalra, annak nem csak zeneileg van a legnagyobbak között a helye. Bárhogy is lesz, a Firepower minden ízében méltó az öt évtizedes pályafutáshoz, sőt, az egyik legjobb anyag tőlük, objektív és szubjektív füllel hallgatva egyaránt. Mint amikor a veterán, világválogatott futballista az utolsó meccsén még belő egy gólt búcsúzóul, de olyat, hogy aki kapja, az is gratulál hozzá. Vagy mint amikor, a lenyugvó nap harcosai úgy rúgnak bordán, hogy aztán csillagokat látsz, és elismerően bólogatsz, hogy erre azért nem számítottál.
(langologitarok.blog.hu)
01. Firepower
02. Lightning Strike
03. Evil Never Dies
04. Never The Heroes
05. Necromancer
06. Children of the Sun
07. Guardians
08. Rising From Ruins
09. Flame Thrower
10. Spectre
11. Traitors Gate
12. No Surrender
13. Lone Wolf
14. Sea of Red
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok
https://links.snahp.it/XI9HdvpxiHjWOZostqod1XykTeW2jjO2hXL
Találatok: 22
Publication author
A Redeemer of Soulst se hallottam még! 🙂
Majd holnap beszámolok, milyennek hallottam az első egy-két nekifutásra.
(Azt elfelejtettem mondani, hogy végül is én a Jugulatort és a Demolitiont tartanám a legjobbnak, de hát az ugye csak félig-meddig Judas Priest.)
Na, meghallgattam háromszor, egyelőre még csak fülhallgatón.
Kicsit fura, hogy a hangszeres hangvételében szerintem eléggé hasonlít a Halford nélküli időszak power-speed irányultságára, amire az előbb ugye azt mondtam, hogy én szeretem, csak kevésbé Judas Priest. Nem tudom, hogy a Redeemer is már ilyen-e, azt még ugye nem hallottam (nem fenyegetésképpen mondom, de már tegnap este utaltam rá, hogy a Redeemert még nem hallottam, és még mindig sehol?!?!?!?!?!?!?!?!?!?!). Halford persze nem olyan éneksémákat használ, mint Owens használt, de ezen a Firepoweren még az ének dallamvezetése is sokszor közel áll ahhoz, amit a Jugulatoron és a Demolition-ön mutattak. A hangszerek és az ének riffjei, dallamai persze az Angel of Retribution és a Nostradamus világához is közel állnak (elsősorban a Nostradamuséhoz), csak nem annyira sokrétűen, inkább egységesen. Az Angel of Retribution-ön például minden nóta másfajta (felidézvén egy-egy korábbi Priest-nótát), ezen a Firepoweren minden nóta egységesen a koncepció része – még az utolsó is, pedig a zárónótákat az utóbbi lemezeken igyekeztek igazi finálénak megalkotni.
Rendesen kemény, tömör ez a Firepower, nincsenek benne üresjáratok, végig sodor, ez jó – bár néha nem ártana egy kis pihenő sem, a változatosság kedvéért. Van benne fejlődés is, nem a korábbiak ismétlése (hacsaknem a Redeemeré, amiről ha még nem mondtam volna, hogy még nem hallottam, akkor most mondom). Szeretni fogom, szívesen hallgatom, de nem ártott volna még bele egy kicsit több “melodikus invenció”, no persze ez mindegyik Judas lemezre igaz, főleg Halford éneke volt olyan a negyven év alatt, hogy csak néhány alapdallamot variált, csak az ének alapján nem is lenne minden Judas szám megkülönböztethető egymástól, hehe. Szóval, jó lesz ez, kár hogy már Tipton is ebek harmincadján van, nekem már Downing retirálása is sok volt, azóta gyanakodva ülök a Judas Priesthez, de azért az Epitaph-turnés Sziget koncertre persze odaálltam, és jó is volt – ráadásul, ott volt még a Halford nélküli időszak is, az se Judas Priest igazán, még ha jó is (a Black Sabbath is Dio-val csinálta a legjobb lemezeit). Elvileg kimennék a mostani Aréna-koncertre, ha lenne gyakorlati pénzem rá (a szigetes Judas-on munkailag, újságíróként voltam). Különösen kimennék, mert hátha az általam még egyébként nem hallott Redeemerről is játszanak néhány dalt.
A Lángoló Gitárokkal ellentétben én nem érzem se búcsúnak, se számvetésnek ezt a lemezt. Inkább olyan, mintha erejük teljében levő negyvenesek írták volna, még évtizedekre tervezve. Az Angel of Retribution volt olyan, mintha búcsú és számvetés lenne – azt persze az újrakezdés miatt alkották olyanná. Nem tudom, a mostani koncertturné után lesz-e még valaha új Judas Priest anyag, de a Firepower szerintem nem hattyúdal jellegű.
Véleményed?
Szolgálati közlemény: nem tudom, nálad is úgy van-e a FLAC-ban, de a letöltött állományban a Sea of Red-ben 5:02-nél van egy félmásodperces jelkimaradás. A recenziómat tehát annak a fél másodpercnek az ismerete híján írtam, ezt kéretik figyelembe venni – ehhez bármiféle célzatosság nélkül hozzáteszem, bár lehet, hogy utaltam már rá, hogy a Redeemer of Soulsról nem csak fél másodperc hiányzik az ismereteimből, ugyanis azt még egyáltalán nem hallottam.
sajna az letöltési hiba volt. … tudtam én, hogy nem véletlenül vagy grafomániás! 😀
A stílus maga a’zembör.
By the way – láttad a Rockstar c. filmet?
Nem láttam. Ismerem, hogy micsoda, de nem jártam utána, hogy megnézhessem. Majd egyszer.
Köszi szépen a Kula Shakereket, látom feltetted a K 2.0-t is, azt még úgyse hallottam – amint a Redeemer of Souls-t se…