Ez egy nagyon bátor album. A legszebb brit hard rock hagyományokat mutatja az, ahogy mernek szabadon jammelni a dalokban. A korszak egyik legnagyobb dallamos rock producere, Richie Zito olyan spontán légkört volt képes teremteni az itt hallható dalokban, hogy ezzel azonnal berántja az embert. Mindezt Mike Fraser hangmérnök megfejeli azzal, hogy a Sonic Temple erőteljes Zeppelin-hatásából adódó arányokat képes ötvözni a Love-környéki gothic-rock korszak hangszíneivel.Mindennek az eredménye egy nagyon ősi, nagyon ösztönös, nagyon spontán, nagyon egyedi hangulat lett, ami a Cult történetében csak ezen az egy lemezen született meg. Hallgassuk csak meg például a White végét, abból példának minden kiderül.
Akkoriban, az 1989-es Sonic Temple sikerétől fűtve mindenki sokat várt tőlük. Egyfajta arénákat megtöltő, amerikanizált Led Zeppelin-közeliség volt a cél, szóval valami igazán jelentőségteljesnek kellett lennie ezen a lemeznek, ha nem akarták magukat újra elásni az gótos-rockzene underground-jában. Erre előjöttek az indiános lemezükkel, ami téma enyhén szólva is különös választás egy brit rockzenekartól, mert azt még meg lehet érteni, hogy az indiánok jogaiért valakinek szót kell emelnie, de azt már kevésbé, ahogy a brit zenekar csinálta. Elfelejtették ugyanis értesíteni az őslakosokat erről a tervükről, aminek súlyos pereskedés lett a vége. Meg az, hogy a Cult soha többé nem lett olyan zseniálisan kommersz, mint amilyenek ebben a korszakban voltak.
Mindennek az ösztönök vezérelte hangulatnak félig-meddig ellent mond az a slágeres, epikus, mondhatni romantikus hangvétel, ami a dalok jelentős részét uralja. Ez a lemez nagy dilemmája szerintem. Vagyis, hogy az If zongorázós balladája, a White erősen a Zeppelin-re emlékeztető akusztikus hangszerelése, a Heart of Soul nagyívű balladai kirohanása, a Sweet Salvation szinte vallási rock-mélysége legyen a középpontban, vagy a Ceremony, a Wild Hearted Son és az Earth Mofo szentháromság által fémjelzett Sonic Temple-szerű dögös rockzenéje? Hát azt hiszem erre a kérdésre ők sem tudták megadni a választ, így aztán máig ez maradt a nagy dilemma.
A drogokban úszó grunge hullám közepén, egy ennyire tiszta és ősi hard rock albumnak akár még jó eredménynek is mondható az elért 25. hely az amerikai eladási listán. De a két főszereplő közti folyamatos vita, és a pereskedés (a borító képén szereplő indián kisfiú szüleit ugyanis elfelejtették értesíteni a tervükről, így a megjelenés után a nyakukba kaptak egy 61 milliós pert.) teljesen lenullázta a zenekart. Három év múlva kerültek csak elő, de az 1994. októberében (ismét Bob Rock-al) megjelent The Cult album indusztriális hangvétele végleg letörölte a csillagokat a fejük mellől és ez az állapot talán még ma is tart, szóval a Ceremony lemez volt az utolsó olyan produkciójuk, amit szinte kétségek nélkül lehet szeretni.
(passzio.hu)
01. Ceremony
02. Wild Hearted Son
03. Earth Mofo
04. White
05. If
06. Full Tilt
07. Heart of Soul
08. Bangkok Rain
09. Indian
10. Sweet Salvation
11. Wonderland
The Cult:
Ian Astbury – ének
Billy Duffy – gitár
Közreműködtek továbbá:
Alex Acuna – ütős hangszerek
Mickey Curry – dob
Charley Drayton – basszusgitár
Tommy Funderburk – vokál
Donny Gerrard – vokál
Suzie Katayama – cselló
Mona Lisa – vokál
Yvonne St. James – vokál
Benmont Tench – orgona
Scott Thurston – szintetizátor, zongora
producer: Richie Zito – billentyűs hangszerek
https://link.odavisz.cam (klikk)
-pastebin-
Találatok: 32
Publication author
