The Cult – Love (1985) ℗ Beggars Banquet

A Love gitárja olyan, mint amivel a U2 karriert csinált, ritmusában olyan élénk, mint amivel a Police fordította fel maga körül a világot, csak nekik nem Sting-nek vagy Bono-nak hívják az énekesüket, hanem Ian Astbury-nek.

Az 1981-ben, Bradford-ból (Yorkshire, Anglia) indult a Southern Death Cult, majd 1983-ban The Cult-névre vált a zenekar. A post-punk időszakban divatossá váló gothic-rock zenét kezdték – millió társukkal együtt – játszani. Ez az az időszak, ami sok rajongójuk szerint a zenekar leghitelesebb időszaka volt, mert ekkor még nem fertőzte meg őket a kommersz amerikai rock-piac és így nem akartak sem az 1989-es Sonic Temple lemezükön produkált aréna méretű rockzenekar lenni, a Led Zeppelin után szabadon. Ennek a gothic-rock undergroundban töltött korszaknak a csúcsát jelenti a Love album. A Cult korai éveiben kiadott dalainak három fontos eleme volt. Egyrészt Billy Duffy gitáros, aki a gothic rock hullám többi gitárosához hasonló punk-szerűen egyszerű-karcos riffeket nyomott, leginkább a U2-s The Edge-hez hasonló intenzitással bontogatva az akkordokat. Másrészt Ian Astbury énekes amolyan falu-bikája énekhangja. Harmadrészt mindig remek ritmus-szekciót kaptunk, igaz Jamie Stewart basszer mellett folyamatosan változó dobos-személyzettel. A Dreamtime albumon szereplő Spiritwalker meghozta a közönséget, első is lett a brit indie listákon, de a Horse Nation és a Dreamtime is szokott szerepelni a koncertjeik műsorában még manapság is.

A második lemezként kiadott Love album zeneileg a Dreamtime világát vitte tovább, csak a sok gothic-sallangtól mentesítve, egyszerűsített, hatásvadász dalszerkezetekkel, több és dögösebb gitárokkal, mondhatni lépve a rock felé. Mivel egyszerű, sokkal pörgőbb ritmusú, de dögös gothic gitárokkal megtömött zenét sikerült összehozni, Ian Astbury is előkaphatta a lemezre a saját énjét, itt vált igazi frontemberré, a tökös falu-bikája image pedig mindenkinek bejött azóta is. A zenei és image átalakulás mögött az a Steve Brown poducer állt, aki tudta mit kell tenni a sikerhez. Elton John 1972-es road-manageréből, majd a Thin Lizzy, Dire Straits, The Sex Pistols hangmérnökéből, producerré vált, George Michael (Wham!), Freddie Mercury (Queen), The Manic Street Preachers és sok más mellett a The Pogues életművében elfoglalt szerepe jelzi, hogy milyen kreatív producerről van szó, aki kihozta magából a valaha volt legjobb és legegyébibb Astbury-t erre a lemezre. Nem véletlen, hogy a Love album egységes minőséget hordoz, akár minden dalából kiugró sláger lehetne.

Miközben a hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején az Atlanti-óceán másik partját elöntötte a rock-üzlet hatalmas lóvéja, a maga milliónyi – ma már szinte hallgathatatlan – hajbandájával, a brit rockzene új korba lépett. A hetvenes évek végétől a nagy brit-punk hullám átzavarta az óceán “kommersz zenével és sok-sok pénzzel” tömött másik partjára a brit hard-prog rock legendáit (pl.: Ozzy, Whitesnake, YES, stb.), akiknek a megüresedett helyére előbújtak a kocsmákból a punk-ból kommerszebbre váltó (post-punk) gothic-rock bandák.

A brit gazdasági válságból (munkanélküliség, depresszió, törés-zúzás, stb.) adódó punk-rock hullám végének tekinthetjük az 1978-as évet, amikor a Sex Pistols-nak vége lett. A Pistols-t kitaláló menedzser, Malcolm McLaren gyorsan lépett és kitalálta azt a kommerszebb irány, amit az Adam and the Ants munkássága jellemez talán a legjobban. Ma már senki sem emlékszik az 1977-től 1981-ig működő Adam and the Ants-ra, de akkoriban nagyon nagy közönsége lett a karcos-punk-ból, kidolgozottabbra, okosabbra váltó rock and roll-juknak és persze az extra-vagány öltözékeiknek. A dolgok végül ketté repedtek, elindultak az új-romantikus popzenekarok, new wave szintikkel, a karcosabb oldalra viszont megérkeztek a gothic rock bandák. 1979-ben bemutatkozott a Cure a Three Imaginary Boys-al, 1980-ban bemutatkozott a Boy című lemezével a U2, 1979-1980-tól előkerült a Sisters of Mercy, hogy végül 1985-ben a First and Last and Always-on be is mutatkozzon (1986-ban innen vált le a Mission), 1984-től beindult a Fields of the Nephilim, hogy csak pár nevet említsek a millióból. Ebben a hullámban lépett színre a Southern Death Cult is 1981-ben, egyre rövidülő névvel, végül már csak Cult-ként, 1984-ben a Dreamtime albummal bemutatkozva.
(passzio.hu)

01. Nirvana
02. Big Neon Glitter
03. Love
04. Brother Wolf, Sister Moon
05. Rain
06. The Phoenix
07. Hollow Man
08. Revolution
09. She Sells Sanctuary
10. Black Angel

Line-Up:
Ian Astbury – vocals, percussion
Billy Duffy – guitar
Jamie Stewart – bass guitar, keyboard

Additional personnel:
Mark Brzezicki – drums on all tracks except “She Sells Sanctuary”, “No. 13” and “The Snake”
Simon Kliney – Fairlight programming
Nigel Preston – drums on “She Sells Sanctuary”, “No. 13” and “The Snake”
The Soultanas (Mae McKenna, Lorenza Johnson, Jackie Challenor) – backing vocals on “Rain”, “Revolution”, and “The Phoenix”

https://link.odavisz.cam

-pastebin-




 

0

Találatok: 6

Publication author

offline 2 óra

dali300

Avatar 184
https://444.hu/2022/05/31/tancold-ugy-vegig-a-mai-napot-ahogy-ezek-a-hatvanas-evekbeli-eszak-ir-altis-csajok-toltak-a-sulidiszkoban
Comments: 488Publics: 1326Registration: 25-09-2017
Avatar

Szerző: dali300

https://444.hu/2022/05/31/tancold-ugy-vegig-a-mai-napot-ahogy-ezek-a-hatvanas-evekbeli-eszak-ir-altis-csajok-toltak-a-sulidiszkoban

Vélemény, hozzászólás?

Authorization
*
*
Registration
*
*
*

18 − tizenöt =

Password generation