“A kortárs dzsessz egyik poétikus különutasa Patricia Barber. Az 1955-ben született chicagói dalszerző, zongorista-énekes intim hangvételű, sötétebb tónusú, melodikus és misztikus világa több szempontból is kilóg a nemzetközi fősodorból, mégsem válik el teljesen tőle.
Valahol félúton lebeg a mainstream és az underground között, a fősodorhoz képest túlságosan egyéni, intellektuális és befelé forduló, a radikálisokhoz képest viszont túlontúl befogadható, hagyományosabb hangvételű, a popkultúrával is érintkező szerzői világ.
Patricia Barber pályájára nem mondhatni, hogy leányálomként indult. Pedig profi muzsikusok gyermekeként jött a világra 1956-ban, Chicagóban, a szelek városában, a papa, Floyd “Shim” Barber többek között Glenn Miller zenekarában is játszott, édesanyja pedig lokálisan jegyzett bluesénekes volt. Ily módon a családban a zene, mindenekelőtt a blues és a dzsessz természetes közegnek, magától értetődő kommunikációs formának számított. A tinédzser Patricia mégsem akart muzsikus lenni, csak élte az életet, élvezte a művészetet, küzdött a környezetével és önmagával, mígnem huszonévesen úgy döntött, mégiscsak kihasználja a benne szunnyadó tehetséget, és zenésznek áll. Kisebb, félreesőbb chicagói bárokban játszott esténként, kezdetben standardeket, aztán alkalmanként már saját szerzeményeket. Saját bevallása szerint is évekbe telt, míg megtalálta az egyéniségének megfelelő hangot és előadásmódot, amit persze sokáig sem a közönség, sem a helyi kritikusok nem díjaztak különösebben. Mígnem 1989-ben magánkiadásban meg nem jelentette bemutatkozó, Split című albumát.
Harminchárom éves volt ekkor, kellően érett és merész, ebben az alig negyvenöt perces anyagban már szinte minden ott van, ami őt később annyira egyénivé és izgalmassá tette, rendkívül mély, maszkulin, visszafogottságában is erős érzelmekkel teli hangja, alapvetően minimalista, mégis kellően invenciózus zongorajátéka, és hát a dzsesszhez való eléggé szokatlan, egyéni hozzáállása. S nem utolsósorban – a szintén ekkoriban felbukkant nemzedéktárs Cassandra Wilson mellett – ő volt az, aki az Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Peggy Lee és Carmen McRae fémjelezte női vokális dzsesszhagyományba végre új életet és perspektívát lehelt. (Hogy aztán a nála nyolc évvel fiatalabb, minden téren attraktívabb és simulékonyabb Diana Krall pár évvel később szinte minden babért learathasson.)
Patricia Barber abból a szempontból is dzsessztörténeti jelentőségű, hogy az elsők között vett a repertoárjába, majd lemezre pop- és rockdalokat, emelte azokat a műfajban mindenki által elfogadott, a mai napig etalonnak számító standardek szintjére. Ezek egyike, a Smokey Robinson-féle My Girl már ott hallható az 1992-es Distortion Of Love című lemezén, amely egy évvel előzte meg Cassandra Wilson ebből a szempontból szintén mérföldkőnek számító Blue Light ‘Til Dawn című albumát.” (Jávorszky Béla Szilárd)
A számok:
1. Summertime
2. Subway Station #5
3. You Stepped Out Of A Dream
4. Parts Parallels
5. Or Not To Be
6. Yellow Car
7. Yet Another
A lemez felvételeit készítő zenészek: Patricia Barber piano, vocals; Wolfgang Muthspiel guitar; Marc Johnson bass; Adam Nussbaum drums, shakers,cheap shoes, finger snaps; Carla White finger snaps; Big Kahuna finger snaps.
https://tinyurl.com/yxhtt7xn
Visits: 10
Publication author
“Patricia Barber – A Distortion Of Love (1992) Polygram Records” bejegyzéshez egy hozzászólás