Az 1001 Albums You Must Hear Before You Die (1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz) sorozat 739-ik lemeze.
A 90-es években még voltak merev szabályok a rockzenében, ami azzal az előnnyel járt, hogy komoly visszhangot tudott kelteni, amikor valaki nagy lendülettel áthágta ezeket.
Az ohiói Afghan Whigs nem indult ilyen bátran: az első két lemezén még tökéletesen beilleszkedett a Sub Pop kiadó nyers, zenéjükben nem feltétlenül, hozzáállásukban viszont kérlelhetetlenül punkos, intenzív, keresetlen alternatív zenekarai közé, amelyek megalapozták az évtized elejének grunge-robbanását. Az 1992-es Congregationtől fölfelé viszont már be tudtak húzni valami olyat, amivel markánsan megkülönböztethették magukat a kortársaiktól: azokat a pszichedelikus soul- és r&b ízeket, amelyeket az énekes-dalszerző Greg Dulli a legmeghatározóbb gyermekkori emlékei között tárolt, és amiket végre-valahára bátran szabadon engedett a zenéjében. A Whigs ettől még megmaradt sötét és intenzív (és felismerhetően fehér) rockzenekarnak, de a zenéjük felfokozott, olykor egészen fülledt érzékisége páratlannak bizonyult. Mindezzel párhuzamosan pedig annak is volt huzata, amikor a sok zsíros hajú, kardigános alak között egy-egy fesztiválon színpadra lépett a gondosan fodrászolt, arrogánsan piperkőc, olykor a jól szabott zakókat sem megvető, akkoriban még filmsztárosan jóképű Dulli, hogy úgy vezesse elő mélyen vallomásos, de azért egy-egy Supremes- vagy TLC-slágert is rendszeresen érintő műsorát.
01. If I Were Going
02. Gentlemen
03. Be Sweet
04. Debonair
05. When We Two Parted
06. Fountain and Fairfax
07. What Jail Is Like
08. My Curse (song by Marcy Mays of Scrawl)
09.Now You Know
10. I Keep Coming Back
11. Brother Woodrow/Closing Prayer
https://pastebin.com/4jFeZLvw
Találatok: 5
Publication author
