“Biztos vagyok benne, hogy az öreg rockköltőt ezúttal nem magvas mondandó, kirobbanó muzikális siker (ilyen mondjuk régen volt) motiválta, amikor felvette ezt az albumot. 74 évesen nem fárasztotta magát új dalok írásával, inkább visszanézett ifjúkorába, látókörébe került régi kedvence, Frank Sinatra, akinek még véletlenül sem akadt sok köze a rockzenéhez.
Bob összeszedett tíz olyan dalt, melyeket ő is énekelt – nem biztos, hogy csak Sinatra tette őket híressé –, és egy kicsit a maga képére fésülte azokat. Azt viszont el kell ismerni, számos műfajbeli rajong, rajongott Sinatráért, például Jim Morrison is, Bono még duettet is énekelt vele élete vége felé.
Csendes, nagyon csendes ez a harmincöt perc – ez sem szokatlan Dylantől –, még dob sem hallatszik. Jó, nem sír egy rakat vonós, nem is olyan telt a hangzás. Leginkább a steel gitár dominál (van egy olyan érzésem, hogy ez viszi a vonósok vezérszólamát), talán egy csepp country-szerű ízt kölcsönözve az egész lemeznek, mely összesen 35 perc.
Persze, Dylan az ének terén most is hozza a formáját. Nincs olyan szép, érzelmes, tisztán csengő hangja, mint Amerika egykori elsőszámú szórakoztatójának.
Eldünnyögi három fahangján a dalokat, hajlításai sokszor másnaposokat idéző bőgésekre emlékeztetnek, időnként hamiskás egy kicsit – ez a rész igazán dylanes, nincs mit szépíteni, de ne is legyen más. De legalább harap valamennyire, kocsmaszagú, nem agyonmosott, talán valamennyit a rockzene felé mutat. Nem csöpög, nem szirupos, alkotója azonnal felismerhető benne. Mintha…
Ez az album érdekesen mutat Dylan életművében, hiszen őt mindig is rockköltőnek tartottuk, annak, akinek művészete szembemegy az amerikai mainstreammel, akinek figuráját sokszor azonosították a hatvanas évek lázadó szellemiségével, aki egy szál akusztikus gitárjával eldörmögte dalait, ezek most is visszhangzanak.
Ne keressük azt a Bob Dylant, aki részt vett a Koncerten Bangladeshért, George Harrison oldalán, vagy amikor a The Banddel muzsikált, albumokat készített, az Utolsó valcert eljárta velük, ahogy azt Martin Scorsese emlékezetes mozija is bemutatta.
Ennek szellemében érdekes, hogy egy olyan figura előtt rója le tiszteletét, aki mindig is része volt az Egyesült Államok hivatalos arculatának, aki még véletlenül sem sugárzott semmilyen progresszivitást közönsége felé. Nem úgy Dylan, akit Hendrix, a Stones, az ELP vagy a U2 is zsinórmértéknek tartott. Emlékezzünk az 1985-ös Live Aid Fesztiválra, ahol Dylant Keith Richards és Ronnie Wood kísérte a Blowin’ In The Wind előadásakor. Bob Bácsi, ez a Sinatra-dolog valahogy nem fér bele a többi közé, de spongya rá, sokat adtál nekünk is, nem csak a kollégáknak.
Összegzés:
Ő nem az a fazon, akinek bármit is bizonyítani kellene. Nézzünk vissza az elmúlt ötvenpár esztendőre, bőven találunk gyöngyszemeket az életműben. Ezt pedig tekintsük egy öreg rocker saját maga örömére felvett anyagnak. Ő tényleg az a fazon, akinek senki ne mondja meg, mit csináljon. Inkább süvegeljük meg őt, örüljünk neki, hogy még mindig köztünk van, és reméljük, sokáig dünnyög orrhangján abban a hülye szalmakalapban.” (Bigfoot, hardrock.hu)
A dalok:
01. I’m a Fool to Want You
02. The Night We Called It a Day
03. Stay with Me
04. Autumn Leaves
05. Why Try to Change Me Now
06. Some Enchanted Evening
07. Full Moon and Empty Arms
08. Where Are You?
09. What’ll I Do
10. That Lucky Old Sun
A zenészek:
Bob Dylan – ének
Daniel Fornero – trombita
Tony Garnier – basszusgitár
Larry G. Hall – trombita
Dylan Hart – kürt
Donnie Herron – steel gitár
Alan Kaplan – pozan
Stu Kimball – gitár
Andrew Martin – pozan
Joseph Meyer – kürt
George Receli – ütősök
Charlie Sexton – gitár
Francisco Torres – pozan
A 2016. szeptember 17-i bejegyzés frissítése.
https://zenekucko.com/07004
Visits: 8
Publication author
