Sokak szerint az APP ezzel az albummal kezdte a lejtmenetet. Mások szerint ez már maga a lejtő alja és bizonyos kritikusok szerint ez a zene olyan messze van a progresszív rock-tól, hogy azt már csak fényévekben lehet mérni.
Tőlem ne várjátok, hogy lehúzzam az albumot, azt nem mondanám, hogy a kedvencem, de vannak rajta nagyon jó darabok is. Hogy a stílusa progresszív rock, disco-funky vagy valami más azt nem tudom, de az tény, hogy az Eve sokkal könnyebben emészthető, mint a korábbi albumok és sokak szerint ez az album csak a pénzről szól, a szokásos recept szerint: meglovagolni az előző lemezek sikereit és keresni egy kis pénzt.
Bár nem ismerem személyes a szerzőpárost, nem voltam ott az alkotó munkánál, ennyire messzire én nem mennék. Ha valaki csak pénzt akar csinálni, akkor nem rak össze egy (újabb) koncept albumot. Mert itt erről van szó. Az Eve a nőkről szól, a nőkről egy férfi világban. Woolfson eredeti koncepciója a történelem nagy nőalakjai voltak, de ez a munka közben átalakult (az If I Could Change Your Mind például eredetileg Szent Johannáról azaz Jeanne d’Arc-ról szólt volna).
Amúgy az album standard APP, ha szabad ilyet mondani. Ott vannak a kötelező instrumentális számok, a szinte balladák, a kórus és persze ott van néhány olyan szám is, amit a kötekedők értelmezhetnek funky-s, disco-s lecsúszásnak is. De ezt hagyjuk is mert az albumnak több érdekessége is van. Woolfson anyósát például állítólag Eve-nek hívták (nem tudom erős nő volt-e), de ami izgalmasabb az az album borítója. Az eredeti LP-n elől kettő, hátul pedig egy nagyon szép fiatal nő képe látszik, de ha megnézitek a képeket közelebbről (akinek esetleg nincs meg, de kíváncsi annak itt alul a segítség) akkor feltűnhet, hogy mind a három hölgy arcát a kevésbé jól látható oldalon, az árnyékban mindenféle bibircsókok, szemölcsök sebek tarkítják. Mielőtt valaki kígyót-békát kiabálna a zenei ipar embereire elárulom, hogy ezek a csúfságok maszkmesterek keze munkáit ‘dicséri’. A harmadik érdekességet nem árulom el, legyen ez egy év végi játék. Hallgassátok meg az első számot a Lucifert és várom a megfejtéseket. A helyes megfejtők közül kisorsolt szerencsések visszakapják a 2021 évi Zenekuckó tagságijuk száztizenegyszeresét! 🙂
És egy ráadás: Clare Torry egyike azon hölgyeknek, akik a Pink Floyd nagy dobásán a The Dark Side of the Moon lemezen a The Great Gig in the Sky című számban azt a fergeteges éneklést kivágták.
A kiadvány zenei anyaga:
-
- Lucifer
- You Lie Down with Dogs
- I’d Rather Be a Man
- You Won’t Be There
- Winding Me Up
- Damned If I Do
- Don’t Hold Back
- Secret Garden
- If I Could Change Your Mind
Az előadók:
Andrew Powell – orchestral arrangements, choral arrangements, conductor
David Paton – bass, lead and backing vocals
Stuart Elliott – drums, percussion
Ian Bairnson – electric and acoustic guitars
Eric Woolfson – keyboards, executive producer
Duncan Mackay – keyboards
Alan Parsons – production, engineering, Morse code (E . V …_ E .) on “Lucifer”
Chris Rainbow – lead and backing vocals
Lesley Duncan – lead vocal
Clare Torry – lead vocal
Dave Townsend – lead vocal
Lenny Zakatek – lead vocal
Choir: The Orchestra of the Munich Chamber Opera care of Eberhard Schoener, Sandor Farkas – leader, Curtis Briggs – coordinator
Kellemes zenehallgatást!
https://justpaste.it/6ebru
Visits: 83
Publication author
Kedves Kalmy!
Hogy mi a progresszív rock, azt körbe lehet írni, de a Holt Költők Társasága c. film jut eszembe róla. Ahogy a nívós irodalmat nem lehet vonalzóval, grafikonokkal meghatározni, úgy a prog-rockkot sem lehet szerintem pontosan meghatározni, (legfeljebb körbe írni).
A rock progresszív jellege kb 1975-ben eltűnt. Itt már csak a forma van újrahasználva. Az ember úgy van kitalálva, hogy kategóriákban gondolkodik, rendszerez. Ha valami hasonlít a progresszív zenére, akkor talán az is. A többi pedig már/csak nézőpont kérdése. Személy szerint én nem szeretem a prog-rock kifejezést, mert halott, de valahogy csak be kell tenni azt a zenét valamilyen kategóriába. Mindenkinek könnyebb így, de valahol még sem.
Kedves Kálmy!
A tippem a megfejtésre a tétel elején hallható morze jel, ami a lemez címét hírdeti. Ádámként nem is gondolhatnék mást 🙂
@dali3oo: a rock progresszív jellegét szerintem pl. a radiohead és a mars volta egész jól újra teremtette magának – az más kérdés, hogy formális művelői jóval többen vannak. Kicsit olyan ez, mint a transzcendencia és a vallás – Kevés a Jézus sok a pápa.
Kedves dali300!
Érteni vélem, hogy mire gondolsz és bizonyos fokig egyet is értek veled, másrészről viszont ott a Marillion vagy a Transatlantic, hogy a csak a kedvenceim közül hozzak példát.
És bár az agónia jelei valóban kiütköznek itt-ott merem remélni hogy tévedsz!
Kedves Adam!
A tipped töklétes, de nem csak erre gondoltam. Állítólag (bár a zenét tanult feleségem cáfolja) a Lucifer ritmusa is erre a morze kódra épül.
Érdekes és elgondolkodtató ez a “transzcendencia és a vallás” főleg a kiegészítéssel :)!
Kedves Kalmy!
Én úgy hallom ki belőle, hogy a szekvencia ritmikai szempontból egyszerűbb lesz egy jó fél perc után, inkább stilisztikailag tovább viszi a morzét. Szerintem a kedves feleséged is erre gondolt.
Nagyon szeretem a progresszív zenét. Azt gondolom, hogy nagyon kevés kivétellel, de a műfaj művelői a zenei, tehát formai megújulást tekintik a progresszív rock örökségének, vagy feladatának, – ezt csiszolják tökéletessé. Jóval ritkábban találkozni olyannal ahol a progresszivítás maga a műfaj vagy a hangszerek, effektek evouciójára is óriási hatással lenne. Ilyen értelemben a progresszív jelleg valóban elveszett, vagy erősen mérséklődött, míg a formai fejlődés tovább gazdagítja a világ csiszolt fülecskéit. 🙂
Kedves Adam!
Azt hiszem szélesebben értelmezve a progressziót a zenében igazad lehet, de ez azért némileg összecseng Dali300 véleményével is, bár ő sokkal keményebben, sarkosabban fogalmazott. És a kevés kivételt igen jól példázza az általad emleget Mars Volta. Bár nem tartoznak a kedvenceim közé, munkásságuk, hatásuk megkerülhetetlen.