“A Beatles együttes valószínűleg mindenki emlékezetében úgy él, mint a rock and roll forradalmi megújítói, akik a transzcendentális meditáció, az LSD és más elfogadott vagy kevésbé legális tudatmódosító praktikák és szerek hatása alatt történelmet írtak az önálló slágerek helyett komplett, nem egyszer valamiféle koncepció mentén megírt albumokra koncentráló populáris zene fénykorában.
Karrierjük látszólag mindannak tagadása volt, amit az övékét megelőző generációk szerettek: a romantikával teli (akár úgyis mondhatnánk, csöpögős), a hangszerelésre rendkívül sokat adó, jazzes standardoknak, melyeknek fénykora valamikor az 1920-astól az 1950-es évekig terjedő évtizedekre tehető; vagyis egészen Elvis felbukkanásáig, vagy tán még tovább is tartották a frontot a könnyűzene világában.
Ezek után szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Paul McCartney, az egykori gombafejű lázadó ebből az érából származó dalok előadására „vetemedne”, márpedig pontosan ezt teszi legújabb lemezén. Írhatnánk persze ezt „hajlott” korára, hiszen rég túlvan már a Beatles által annak idején megénekelt hatvannégyen, ugyanakkor feltűnő, hogy nem csupán ő, hanem a „My Valentine” című számban akusztikus gitáron közreműködő Eric Clapton is a jazz felé fordult mostanában (igaz ő inkább a dixie és a feelgood elé kacsingatott). Ám ha jobban belegondolunk, McCartney zenei egyéniségének jellegzetességei pontosan szülei kedvenceinek igényességéből és dallamosságából fakadtak, még ha sokáig elfedték is ezeket a rock and roll hangos és vad „külsőségei”.
Az album elkészítéséhez az ex-Beatle egészen kiváló zenészeket gyűjtött maga köré.
…
Egy szó mint száz, első hallásra bármennyire meghökkentőnek tűnhet is Paul McCartney legújabb vállalkozása (különösen, ha pályafutásának korai szakaszával vetjük össze), a kifogyhatatlan energiájú ex-Beatle egyértelműen saját magához és korábbi megnyilatkozásaihoz is méltó albummal rukkolt elő, kivételes képességű zenésztársaktól kapott kevéske segítséggel. Azt persze nem garantálhatom, hogy a mai elektronikus zenéken nevelkedett generációnak éppúgy bejönnek ezek a valóban a nyálasság határát súroló – de csak súroló – szerzemények, a valamivel idősebbeknek, nyitottabbaknak, az igényes, de nem kifejezetten kísérletező jazz kedvelőinek viszont egészen biztosan rengeteg szép percet fognak szerezni ezek a tényleg sosem elévülő dalok.” (Galamb Zoltán, Ekultura.hu)
A számok:
1. I’m Gonna Sit Right Down And Write Myself A Letter
2. Home (When Shadows Fall)
3. It’s Only A Paper Moon
4. More I Cannot Wish You
5. The Glory Of Love
6. We Three (My Echo, My Shadow And Me)
7. Ac-Cent-Tchu-Ate The Positive
8. My Valentine
9. Always
10. My Very Good Friend The Milkman
11. Bye Bye Blackbird
12. Get Yourself Another Fool
13. The Inch Worm
14. Only Our Hearts
A zenészek:
Paul McCartney – ének
Diana Krall – zongora
Karriem Riggins – dob
Robert Hurst – basszusgitár
John Pizzarelli – gitár
Bucky Pizzarelli – gitár
Mike Mainieri – vibrafon
Andy Stein – hegedű
John Clayton – basszusgitár
Jeff Hamilton – dob
Anthony Wilson – gitár
Eric Clapton – gitár
Ira Nepus – harsona
Christian McBride – basszusgitár
Stevie Wonder – harmonika
Vinnie Colaiuta – dob
Chuck Berghoffer – basszusgitár
John Chiodini– gitár
Tamir Handelman – zongora
A 2012. Március 27-i bejegyzés frissítése.
https://zenekucko.com/03123
Visits: 55
Publication author
