Sok-sok munka, számos koncert után 1973. március 2-án megjelent a Pink Floyd és bátran állítható, hogy a zenetörténet egyik legnagyobb sikere, az eddig több mint 50 millió példányban elkelt Dark Side of the Moon album.
A bandáról vagy az albumról nem fogok írni, hiszen azt megtette korábban Levin mester. A jeles dátum miatt most a kiadvány egy igen érdekes változatát hoztam: ez a rajongói kiadás DVD-A formátumban jelent meg és állítólag az eredeti 4 csatornás Alan Parsons mester szalagon alapul, amelyet kiegészítették egy alacsony frekvenciájú ötödik sávval. Ez a hanganyag a kritikusok szerint simán összemérhető a Guthrie SACD-vel és aki szereti az extra mélyeket annak biztosan bejön. Az anyag egyébként masszívan a másfél Gb fölött van (24bit, 96kHz), szóval eltart egy darabig, amíg lemászik. Sem a számokat sem a bandát ill. a közreműködőket nem akarom újra felsorolni. A számokat úgyis ismeri mindenki a többi meg megtalálható Levin írásában.
Remélem azért sikerül örömet szerezni a rajongóknak!.
Ezt a bejegyzést még a tegnapi nap, az 50. évforduló napjára igazítottam, de valamilyen probléma miatt képtelen voltam tegnap befelyezni. Nem tudom, hogy csak az én készülékemben van-e a hiba, de mostanában időnként mintha teljes magán kívül lenne a Kuckó. 🙁
Kellemes zenehallgatást!
https://justpaste.it/dcg5k
Visits: 32
Publication author
Vannak dolgok, amit egy mp3 rajongó fel sem foghat! 🙂 mea culpa!
A lemez mega-sikere nem csak a zenében rejlik, (hiszen az A-oldalt tele effektezték, plusz jön a női “oázós” rész is), hanem a felvétel minősége ami a mai napig etalonnak számit. Ez igen nagy szó innen az atom ókorból. Aki PC-ről hallgat zenét ócska hangszórókon fel nem fogja hogy milyen pluszról marad le. Alan Parson pedig 1973-ban egy akkorát dobott, hogy külön hi-fi ipar született utána. Ez itt egy olyan album, ami a legikonikusabb az ikonok közül. Ez van, ez a Pink Floyd, tessék utánuk csinálni tisztelt új nevek.
Nem gondolnám, hogy a határ valahol az mp3 és mester szalag között húzódik. A zene az zene és az egyik tetszik egy embernek a másikért meg nem feltétlen rajong (persze én sem véletlenül keresem a veszteségmentes és/vagy nagy felbontású anyagokat, de lassan a hallócsontok meszesedése úgyis meggátol majd a különbségtételtől 🙂 ).
Viszont az “óázós” minősítést kikérem magamnak! Szerintem hátborzongtató!!! És nemzedékek vokalistáinak adja fel a leckét a mai napig. Szóval hátrább az agarakkal! 🙂
Amúgy emlékeim szerint Mason könyvében szerepel egy “mi volna jobb az emberiségnek” dilemma, amely szerint:
– ha a Floyd inkább megfizette volna Parsons Dark Side után jócskán megnövekedett anyagi igényeit és vele készítették volna el a Wish You-t is (nem így tettek, simán kirúgták) vagy
– jó volt így minden, hiszen megszületett a The Alan Parsons Project.
Az “utórengésekre” egy érdekes példa a The Beatles utolsó albuma az 1970-es Let It Be és annak 2003-ban újrakevert ‘lecsupaszított’ változata a Let It Be… Naked.
Én az eredetit úgy megszoktam (a Let It Be volt bimbózó szexuálitásom legjobb lassúzós dala a maga négy perc hosszú tapadásával), hogy a lecsupaszított változattól jó ideig ökölbe szorult a talpam. Aztán azt is megszoktam (ha nem is szeretem).
Ja és persze mindig ott van a pénz. Legtöbbször az vagy még inkább annak hiánya gerjeszti az “utórengéseket”. 🙂
Érteni vélem, hogy mire gondolsz, de csak két gondolat:
1. Az egyik az üzlet, nyilván a pénz az ami újabb és újabb húscafatokat tép le a csontról, márpedig a Dark Side hozott rendesen a konyhára, miért hagyna ki bárki ekkora ziccert (mondjuk ez állítólag pont bootleg)?
2. Aztán meg ott vannak a rajongók, akik szeretnek valamit és kíváncsiak szeretetük tárgyára többféle síkon is (persze valahol ez is az eklézsiát hizlalja 🙂 ), a Dark Side vagy a Wish You nekem is megvan 6-7 különböző kiadásban és formátumban. Mit csináljak, a fiatal korom egyik zenei eszmélése.
Monóban viszont egyik sincs meg és így, hogy feldobtad van is egy kis üresség a szívemben. 🙂