Muzio Clementi (1752. január 23., Róma – 1832. március 10., Evesham). A klasszicista éra legnagyobb olasz zongoraművésze volt.
Édesapja a zenei dilettáns ezüstműves hamar felismerte a kis Muzio bámulatos talentumát, és a fiú már hétéves korára szakszerű zenei képzésben részesült. Ellenpontot és éneklést tanult. Oly gyorsan haladt előre tanulmányaiban, hogy kilencévesen elnyert egy orgonista állást, és még alig volt tizenkettő, mikor oratóriumot (Il martirio de’ gloriosi Santi Girolamo e Celso) írt.
1766-ban Sir Peter Beckford Angliába csábította a csodagyereket, ahol vállalta további oktatásának költségeit, bevonta az angol zenei élet vérkeringésébe, cserében csupán annyit kért hogy birtokának zenei életét az ifjú titán fellendítse. Az első hét angliai év során Clementi szívósan tanult, alig szerepelt és szinte semmit nem komponált. 1770-ben debütált óriási sikerrel. 1774-ben Londonba költözött, ahol koncertezett és 1770 és 1780 között a londoni Olasz Opera karmestere volt. Hamarosan a kor legnagyobb ígéretének számított, különösen az Op. 2 szonáták publikálása után. 1781-ben, mikor európai turnéra indult, Angliában már minden kompetens személyiség a világ akkori legnagyobb zongoravirtuózának tartotta, bár ez Anglia provinciális helyzetének is betudható.
A turné során Párizsban, Strassbourgban, Münchenben és Bécsben – ahol Haydnnel kötött barátságot – adott koncertet. A bécsi megmérettetés végül zenei párbaj formáját öltötte, ahol zseniális kortársával, Mozarttal kellett több fordulós mérkőzést vívnia. II. József, az ötletgazda végül döntetlent hirdetett ki. Mozart, aki később Clementinek a versenyen előadott szonátájának főtémáját rá oly jellemző könnyedséggel a Varázsfuvola nyitányában szemrebbenés nélkül felhasználta, palástolatlan dühvel csak „egyszerű iparosnak” titulálta vetélytársát, akibe „egy szemernyi érzés és csöppnyi jó ízlés sem szorult”. Clementi ugyanakkor a rá oly jellemző szerénységgel dicsérte Mozartot, és évekkel később úgy nyilatkozott, hogy a párbaj idején későbbi érzelmekkel oly telített, szuggesztív „éneklő” stílusából még szinte semmi nem volt a sajátja. A „témaátvétel” persze keserűvé tette, és az ominózus szonáta publikációiba mindig belevette, hogy a mű tíz évvel a Varázsfuvola előtt íródott.
Egy 1785-ös párizsi koncert kivételével 1802-ig Londonban dolgozott, ahol koncertezés, publikálás és zongorakészítés réven jelentős vagyont halmozott fel. Beethoven legnevesebb előadójává és legértőbb kiadójává vált. 1802-ben leghíresebb tanítványával, John Fielddel újra európai turnéra indult Párizson és Bécsen át egészen Szentpétervárig. A turné során, mely nyolc évig tartott, felújította barátságát Haydnnel, találkozott Beethovennel, és tanítványok egész sora (melyek közé oly későbbi nagyságok tartoztak, mint Meyerbeer) verbuválódott köré.
1810 után – néhány rövidebb turné kivételével – haláláig Angliában tartózkodott, ahol főként a komponálásnak és elméleti munkák írásának szentelte idejét. Utóbbiak közül a leghíresebb a Gradus ad Parnassum, mely máig elvenen ható oktatási forrásanyag. 1813-ban alapította meg a Philharmonic Society of Londont a későbbi Royal Philharmonic Society elődjét. Utolsó éveit Eveshamben, vidéken töltötte, nagy megbecsüléstől övezve. A Westminster Abbeyben temették el, szaporítván a turisták meghökkenését kiváltó azon „ismeretlenek” számát, akiknek helyet szorítottak a nemzeti Pantheonban.
Művei:
Az egyik leginkább alábecsült klasszicista komponista. Zongoraszonátái között is akadnak egészen kiválóak (Sonata in D major, Op. 25 No 6, Sonata in C major, Op. 37 No 1), de igazi mesterműveinek fennmaradt 4 szimfóniája (Symphony No1 in C major) tekinthető. Ezek alapján méltán tartozik a klasszicizmus második vonalának legjelesebb szerzői (Cherubini, Boccherini, Grétry) közé. Stílusa a tökéletesen elsajátított ellenpontban gyökerezik, de hangvételében akár már az érett romantikát (Verdi, Brahms) előlegezi.
Visits: 12