Van egy zongoraverseny, ami minden zongoristának olyan, mint a hegymászóknak a K2 csúcs. Kevesen vannak, akik megpróbálják, még kevesebben akik sikert is aratnak vele. A dúsgazdag földbirtokos fiaként született Rachmaninov élete első zongoraversenyét (fisz-moll) még a pétervári konzervatóriumban, alig 19 évesen írta és mutatta be. Tehetségéről sokat elmond, hogy utolsó konzervatóriumi vizsgáját azóta is példa nélküli eredménnyel zárta. A vizsgabizottság elnöke, Csajkovszkij – aki egyébként az ifjú Rachmaninov példaképe volt – négy plusz jellel körbevett ötösre értékelte. A kezdeti nehézségek után – első szimfóniája óriási bukás lett – mindhárom pályán, komponistaként, zongoristaként és karmesterként is egyre-másra halmozta a sikereket.
A rettegett III. zongoraversenyt 1908 nyarán, az onegai családi birtokon kezdte el komponálni. A közelgő észak-amerikai turné miatt idő szűkében volt, így amikor 1909 őszén hajóra szállt, a darab még messze nem volt kész. Mivel a hajón nem volt zongora, Rachmaninov egy kartonból készült gyakorlótáblán tökéletesítette és memoralizálta a művet. A bemutatóra végül 1909. november 28-án került sor New Yorkban, ahol maga a mester adta elő új kompozícióját, a Walter Damrosch dirigálta New York-i Szimfonikus Társaság (a későbbi New York Symphony Orchestra elődje) kíséretében. Hat héttel később a nagy rivális Gustav Mahler vezényelte New York-i Filharmonikusokkal is eljátszotta az új darabot. Utóbbi koncertélményt Rachmaninov mindig nagy becsben tartott emlékként őrizte, és a két karmester-komponista között szoros – bár Mahler 1911-ben bekövetkezett halála miatt sajnos rövid életű – barátság szövődött. A turné átütő sikere ellenére Rachmaninov alig várta, hogy végre elhagyhassa Amerikát. Halálosan untatta, hogy mindenhol mindenki kedves vele, úgy érezte, ez a környezet teljesen leépíti a személyiségét. 1910 februárjában magányosan és honvágytól gyötörve tért haza Oroszországba.
Bár a III. zongoraverseny fogadtatása arányaiban kedvező volt, néhány zongorista panaszkodott, hogy a nagyjából 40 perc hosszúságú mű túl hosszú és fárasztó. Érdekes megjegyezni, hogy bár Rachmaninov az általa generációjának legjobb zongoristájának tartott Josef Hofmannak dedikálta a művet, Hofman soha nem játszotta el nyilvánosan a III. zongoraversenyt. Ő maga azzal indokolta, hogy nem neki való a darab, azonban olyan pletykákat is suttogtak, hogy Hofman keze túl aprócska a nagy hangközök kényelmes lefogásához. A kivételes technikai tudást és muzikalitást igénylő mű hamar a legrettegettebb zongoradarabok között találta magát. Gary Graffman többször is sajnálatát fejezete ki, hogy nem tanulta meg még ifjú korában, amikor – az ő szavaival élve – még nem ismerte a félelmet. (http://btf.blog.hu)
https://zenekucko.com/07095-96
Visits: 16
Publication author
