John McLaughlin 1942. január 4-én született az angliai Yorkshire-ben. Zenekedvelő családban nőtt fel, édesanyja hegedűs volt, McLaughlin kilencéves korától tanult zongorázni. Amikor gitározni kezdett, akkor sok más kortársához hasonlóan a blues inspirálta.
14 esztendős korában érdeklődését kiterjesztette a flamenco zenére is – ez a technikás gitárosokat leginkább próbára tevő zene -, majd később jazzt kezdett hallgatni. Londonba költözött, és első profi szerződései a hatvanas évek elejének blues boomjához kapcsolódtak, Alexis Kornerrel, Georgie Fame-mel és Graham Bonddal játszott. Amint a hatvanas évek előrehaladtak, McLaughlin a mind absztraktabb formák iránt kezdett érdeklődni, John Surmannel és Dave Hollanddel koncertezett és felvételeket készített. Egy ideig Németországban Gunter Hampellel free jazzt játszott. Az 1969-ben John Surmannel és a dobos Tony Oxleyvel felvett Extrapolation című lemeze a brit zene mérföldköve. McLaughlin tiszta, borotvaéles előadásmódja lenyűgözte a közönséget, amely a gitár megszállottja volt. A Beatles és a Rolling Stones rockzenéje valamifajta hozzájárulásnak tűnt az amerikaiak rhythm & blues zenéjéhez, úgyhogy amikor Tony Williams – a dobos, aki Eric Dolphy Out To Lunch-án játszott – megalakította saját zenekarát, a Lifetime-ot, a lehető legnagyobb természetességgel hívta meg a fiatal angol gitárost a fedélzetre.
McLaughlin 1969-ben New Yorkba repült, ám a következő évben elhagyta a bandát. My Goals Beyond című 1970-es lemezén Charlie Haden bőgője és Airto Moreira ütőhangszerei támogatták gitárját. Ezenközben az új irányoknak megfelelően Miles Davis szerződtette McLaughlint az In A Silent Way című lemezére, hogy a rock-alaplüktetésű, lazább ritmikai integrációban (nem abban az irányban, ahogy Eric Dolphy és Ornette Coleman tették) zenéljen. Mégis, McLaughlin játéka a hasonló Bitches Brew-n (1970) volt az, ami tűzbe hozta a jazzvilágot: a jazz-szabadság és a rock-izgalom ideális vegyülékének tűnt. Majd’ mindenki azért volt oda, hogy valamilyen fúziós dolgot produkáljon, és McLaughlin sem volt kivétel. A Mahavishnu Orchestra újabb határokat tört át a jazzben, hetyke virtuozitás és többarcú komplexitás jellemzi. Billy Cobham kolosszális dobjai McLaughlint, a hegedűs Jerry Goodmant és a billentyűs Jan Harcmert egy explozív, már-már a káosszal határos kreativitás irányába kormányozták. A rock-szupersztárok alkotóereje megtalálta a maga párját a jazzben. McLaughlin külön rendelésre készült, két fogólapos elektromos gitárját fitogtatta.
Ekkoriban vált korábbi teozófiai érdeklődéséből a keleti miszticizmus komoly hívévé: McLaughlin ekkor nyilvánította ki hűségét Sri Chinmoy guruhoz és kezdett fehér ruhákat hordani. Amikor Cobham és Hammer elhagyták, hogy megalakítsák saját bandáikat, akkor McLaughlin egy második Mahavishnu Orchestrát alakított, amelyben az egykori Frank Zappa hegedűs, Jean-Luc Ponty és a dobos Michael Walden szerepeltek. Ez a csapat sohasem érte el az első Orchestra mindenekfeletti glóriáját, az összetétel koherenciája is kívánnivalót hagyott maga után. A hetvenes évek közepén McLaughlin lemondott az elektromosságról, és L. Shankar indiai hegedűsse) és Zakir Hussain tabla-játékossal megalakította a Shakti együttest McLaughlin ekkoriban megemelte újonnan gyártatott gitárjának bundjait, ezzel megközelítőleg szitárszerű, dongó soundot adott neki. 1978-ban McLaughlin a One Truth Banddel újra behatolt a elektromosság területére, árn az üres jazzrock túl ósdi volt és a band nem sokáig létezett. 1978-ban Larry Coryell-lel és Paco De Luciával szövetkezett, és egy virtuóz gitártriót hoztak létre. A gitárkezelés elképesztő volt, ám a kritikusok megjegyezték, hogy inkább száraz precizitás van az akusztikus játékban: McLaughlinnak úgy látszik szüksége van az elektromosságra és annak ereje valódi szikra a számára. Két szólóalbum után (Belo Horizonte, Music Spoken Here) 1984-ben Miles Davis You’re Under Arrest című lemezén játszott. 1985 novemberében egy gitárversenyt adott elő, amelyet Mike Gibbs az ő számára és a Los Angeles Philharmonic számára írt. Ugyanebben az évben újra összejöttek Billy Cobhammel és megalakították a hegedű nélküli Mahavishnut, amelyen Bill Evans szaxofonos volt az alternatív szólista. 1986-ban csatlakozott hozzájuk Jim Beard billentyűs is. Két évvel később McLaughlin az indiai klasszikus zenében nagy gyakorlatot szerzett indiai ütőhangszeressel, Trilok Gurtuval turnézott, újra akusztikus gitáron játszott. Az 1989-es, a londoni Royal Festival Hallban adott triókoncertjét (Gurtuval) később lemezen is kiadták. McLaughlin 1990-ben hazatért NagyBritanniába és a Glasgow Jazz Festiválon a Scottish National Orchestrával bemutatták Mediterranean Concerto-ját. McLaughlin egyedülálló, csodálatos gitáros. (Jazz-zenészek Lexikona)
A számok:
1. Glancing Backwards (for Junior) – (8:54) (J. Surman)
2. Earth Bound Hearts – (4:15) (J. McLaughlin)
3. Where Fortune Smiles – (4:01) (J. Surman)
4. New Place, Old Place – (10:24) (J. McLaughlin)
5. Hope – (7:19) (J. McLaughlin)
A zenészek: John McLaughlin – guitar; John Surman – soprano & baritone saxes (all except 3.); Karl Berger – vibraphone (all except 2.); Dave Holland – bass (all except 2.3.); Stu Martin – drums (all except 2.3.)
https://zenekucko.com/04078
Visits: 11
Publication author
