Az 1965–1996 között aktív cambridgei Pink Floyd az egyetemes rockzene egyik legfontosabb zenekara, a progresszív rock legendája. Roger Waters uralkodása az 1979-es The Wall és a sok tekintetben folytatásnak tekinthető 1983-as The Final Cut-al véget ért, 1985. decemberben kilépett. Közben még 1979-ben kilépett a csapatból a billentyűs Richard Wright is, aki a műfaj egyik legkreatívabb billentyűs alakjaként sokáig meghatározta a zenekar hangzását. David Gilmour és Nick Mason viszont tovább akarta vinni a nevet, amit hosszas pereskedés után meg is szereztek… Ez az elő-története ennek az albumnak, amivel elindult David Gilmour másféle utakat kereső uralkodása… Az A Momentary Lapse of Reason kapcsán fontos még megemlíteni Bob Ezrin nevét, aki a hetvenes éveket Alice Cooper mellett töltötte, majd később a KISS-ből és Peter Gabriel-ből is kihozta amit lehetett, a The Wall-nál érkezett a Pink Floyd mellé és ide és The Division Bell-re is a csapat mellett maradt David Gilmour producer társaként. Az A Momentary Lapse of Reason (és a The Division Bell is) úgy telepszik az ember fölé, mint egy monumentális gomolygó felhő, mint egy sötétben villódzó zenei folyam… Semmi köze a Roger Waters fémjelezte The Wall és The Final Cut féle komplex történet-mesélős világhoz, inkább egyfajta modernebb hangszerelésű és – a sok vendég szereplő miatt – komplexebb pop-felé nyitott zenét kapunk, ami talán a Wish You Were Here-hez és Animals-hez kapcsolható folytatásként, de egyértelműen és mindenben David Gilmour gondolkodásmódját és irányítását tükrözi… Az A Momentary Lapse of Reason-el (és a The Division Bell is) bizonyította David Gilmour, hogy lehetséges a Pink Floyd zenéjét úgy modernizálni, hogy megmaradjanak az értékei, de sokkal nyitottabb legyen a technológia fejlődésére. Az itt hallható, remekül sikerült 10 dalban teljes mértékben felhasználják a stúdió technika korabeli fejlettségét, amitől a dalok sokszor szintetikusabbak lettek, de az alaphangulat ugyanazt a monumentális nagyságot érezteti, amit a zenekar csak a legszebb pillanataiban tudott. Bár az album alapvetően lassú, néha vontatott zenét tartalmaz, egyetlen dal sem unalmas… Mindig és minden pillanatban megkapjuk azt a pluszt, amitől annak idején a Pink Floyd kiemelkedett a progresszív rock műfajból… Úgy lebegünk, úgy tanítanak minket lebegni, ahogy rajtuk kívül soha senki nem tudott korábban… Ennek az albumnak ez a lényege szerintem, ezért lett Roger Waters nélkül is zseniális a kiadott két stúdió album… amik mára legalább olyan kihagyhatatlan klasszikusok lettek, mint a The Wall vagy a The Dark Side of the Moon… (passzio.hu)
A zenészek: David Gilmour – ének, gitár, billentyűs hangszerek, sequencerek; Nick Mason – dob, percussion, dob-gép, hang effektek.
Közreműködött továbbá:
Richard Wright – billentyűs hangszere, vokál; Bob Ezrin – billentyűs hangszere, percussion, sequencerek; Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick; Jim Keltner – dob, percussion; Steve Forman – percussion; Jon Carin – billentyűs hangszerek; Tom Scott – alt és szoprán szaxofon; Scott Page – tenor szaxofon; Carmine Appice – dob; Patrick Leonard – szintetizátor; Bill Payne – Hammond orgona; Michael Landau – gitár; John Helliwell – szaxofon; Darlene Koldenhaven – vokál; Carmen Twillie – vokál; Phyllis St. James – vokál; Donnie Gerrard – vokál.
Tracklist:
01 – Signs Of Life
02 – Learning To Fly
03 – The Dogs Of War
04 – One Slip
05 – On The Turning Away
06 – Yet Another Movie / Round And Around
07 – A New Machine (Part 1)
08 – Terminal Frost
09 – A New Machine (Part 2)
10 – Sorrow
https://zenekucko.com/00394
Visits: 24
Publication author
177
Comments: 2243Publics: 4687Registration: 22-09-2017
(1)
Roger Waters nagy pillanata a The Wall volt. Azóta sem tud kitörni belőle, újra meg újra megírja szólóban hol jobban, hol rosszabbul. A Pink Floydnak jót tett, hogy lelépett mert csak visszahúzta volna őket. Engem Waters szóló dolgai nem győztek meg, egyedüli kivétel az Amused to Death, de annak is a másik fele. A Gilmour féle lebegés viszont tényleg rózsaszín áramlat,öröm hallgatni.
(2) Tony Levin
Tony Levin (Boston, Amerikai Egyesült Államok, 1946. június 6.) amerikai rockzenész, aki elsősorban basszusgitáron, Chapman Sticken és nagybőgőn játszik, de szintetizátoron és tubán is kiismeri magát. Emellett gyakran szokott énekelni is, de egy Electric upright bass nevű hangszeren is játszik, mely a nagybőgő egy elektromos változata. Nagymértékben hozzájárult az Electric upright bass és a Chapman Stick népszerűsítéséhez, de ő hozzá fűzhető a funk fingers is, mely során egy kisméretű dobverőt rak általában a mutató és középső ujjára, a slap játékmódhoz hasonló hangzást elérve ezzel. Rendkívül keresett zenész, pályafutása során több, mint 500 albumon működött közre, melyek közül a legismertebb munkáit a King Crimson-ban és Peter Gabriel zenekarában készítette. Számtalan projektben részt vett, melyek között a Liquid Tension Experiment az egyik legismertebb, de megfordult a Bruford Levin Upper Extremities, ProjeKct One és ProjeKct Four formációkban is. Saját zenekart is működtet, mely a Tony Levin Band nevet viseli.
Session munkái között Cher, Alice Cooper, John Lennon, Sarah McLachlan, Stevie Nicks, Pink Floyd, Lou Reed, Tom Waits, Buddy Rich, The Roches, Todd Rundgren, Seal ugyanúgy megtalálható, mint a Yes vagy Warren Zevon. Emellett olyan zenészekkel turnézott együtt, mint Paul Simon (akivel együtt dolgozott az 1980-as One Trick Pony című film zenéjén), Gary Burton, James Taylor, Herbie Mann, Judy Collins, Carly Simon, Peter Frampton, Anderson Bruford Wakeman Howe, Peter Gabriel, Tim Finn, Richie Sambora és Claudio Baglioni.
Köszi 🙂