The Velvet Underground – The Velvet Underground & Nico (1967) Verve Records

Az 1001 Albums You Must Hear Before You Die (1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz) sorozat kilencvenegyedikdik (91) lemeze az  amerikai Velvet Underground bemutatkozó nagylemeze.
Az 1965-1973 között működött Velvet Underground Andy Warhol egyik kedvenc zenei vállalkozása volt.
A Wikipédia ezt írja róluk: “Bár kereskedelmileg nem voltak sikeresek, a maguk idejének talán legbefolyásosabb zenekara voltak. Brian Enónak tulajdonítják azt a híres megjegyzést, hogy az az ezer ember, aki megvett egy Velvet albumot, utána mind késztetést érzett, hogy saját zenekart alapítson.
Az elsők voltak azon zenekarok közül, akik az avantgárd behatásokkal ötvözték a zenéjüket. Gyakran nyers és kemény hangzása sokakat befolyásolt a későbbi punk, hard rock és alternatív előadók közül.”
Bemutatkozó albumuk producere, és a lemezborító készítője is Andy Warhol volt.

“És bár a Christa Päffgen néven anyakönyvezett Nico jelenléte sokszor feszültségeket szült az együttesen belül (a legtöbb dalt ő akarta énekelni, viszonya volt Reeddel és Cale-lel is), végül szerepet kapott a kvartett első stúdióalbumán, a’67 márciusában, a Verve kiadónál több hónapos késéssel megjelent The Velvet Underground & Nicón – ami megszületése idején kb. senkit sem érdekelt. A kiadó gyakorlatilag nem támogatta a lemezt, és sem a formáció tagjai, sem ősz pártfogójuk nem volt tisztában a szórakoztatóipar üzleti oldalával, mi több, a rádió is tiltólistára tette a dalokat, sőt, még a Rolling Stone sem volt hajlandó kritikát írni róla.

Persze senkit nem lehet hibáztatni ezért, mert, bár orbitális közhely, de a Velvets tényleg megelőzte a korát és kicsit sem illett bele az akkor elterjedt világszemléletbe, az emberek és a jó ízlés pedig egyszerűen kivetették, kinevették és eltaszították maguktól. 1967-68 körül dübörgött a pszichedelia, csúcsra járatta magát a Beatles, a Small Faces, a Zombies vagy a Love, rendesen folyt még a flower power őrület, és amíg a mocsadék hippik San Franciscóban a virágokról és békéről hadováltak, addig a VU New York szenny életéről, szado-mazochizmusról és természetesen az örökösen előcitált heroinról regélt úgy, hogy (bár néhány klasszikusabb vonalvezetésű szám erősen finomított az összképen) a rendes adag gitárzaj, valamint Cale brácsájának kínzó nyüszítése még a legtoleránsabbakat is az őrületbe kergette. Ám ez az ambivalencia is hozzájárult ahhoz, hogy az album még ennyi idő után is egy kikezdhetetlen remekmű lehessen: benne ugyanis a könnyű és a komolyzene, a szemét és az érték, a förtelmes és a szép, a szívmelengető és a tűrhetetlen találkozott és robbant szét néhány fennkölt popdal és egy pár nyugtalanítóan előremutató, archorzsoló szerzemény formájában. Történelmi jelentőségű összhatásának, valamint lefegyverző zenei víziójának következtében pedig a The Velvet Underground & Nico olyan audiális megvilágosodást nyújt, amire rögzített hangfelvétel csak nagyon ritkán képest, és ami miatt ott szerepel a harminc-negyven legjobb dolog között, amit a huszadik század embere emlékül hagyott az utókorra.

Sajnos annak idején igen kevesek voltak ehhez hasonló véleménnyel, az album sárba tiport becsületét pedig csak tetézte, hogy Nico elpártolt a csapattól; de talán még szíven ütőbb volt az, amikor Andy Warhol tette ugyanezt. Persze valahol érthető volt a döntés: mivel a fura dandy egy festő volt, nem pedig menedzser, így nem értett a szervezési dolgokhoz, és egyébként is, mint művész, befejezte a munkát – az alkotás ugyanis elkészült. A produkció háttérmunkáját ezek után ismerősük, a vegyes megítélésű Steve Sesnick vette át, akit a tagok ugyan kedveltek és jóindulatúnak tartottak, később azonban kiderült, hogy nem kellett volna, mivel Sesnick átbaszta őket és sajnos abban is szerepet vállalt, hogy Lou diktatúra-közeli állapotot vezessen be a stúdióban. Ez pedig nem vetett túlságosan fényes előjeleket a már készülőben lévő második Underground-korongra, és aki hallotta már akár egyszer is a White Light/White Heatet, az tudhatja, hogy a sok baljós fordulat nem is maradt érzékelhető eredmény nélkül.”  (Judák Bence)

A számok:
All songs written and composed by Lou Reed unless otherwise noted.
01. Sunday Morning (Reed, Cale) (2:56)
02. I’m Waiting for the Man (4:39)
03. Femme Fatale (2:38)
04. Venus In Furs (5:12)
05. Run Run Run (4:22)
06. All Tomorrow’s Parties (6:00)
07. Heroin (7:12)
08. There She Goes Again (2:41)
09. I’ll Be Your Mirror (2:14)
10. The Black Angel’s Death Song (Reed, Cale) (3:11)
11. European Son (Reed, Cale, Morrison, Tucker) (7:46)

A zenészek:
A zenekar:
John Cale – electric viola, piano, celesta on “Sunday Morning”, bass guitar, backing vocals
Sterling Morrison – lead and rhythm guitar, bass guitar, backing vocals
Nico – chanteuse, lead vocals on “Femme Fatale”, “All Tomorrow’s Parties” and “I’ll Be Your Mirror”; backing vocals on “Sunday Morning”
Lou Reed – vocals, lead and ostrich guitar
Maureen Tucker – percussion

http://tinyurl.com/ya2u3rpz

0

Visits: 11

Publication author

offline 2 hét

Levin

Avatar 177
Comments: 2243Publics: 4687Registration: 22-09-2017

Vélemény, hozzászólás?

Authorization
*
*
Registration
*
*
*

2 + tizenhárom =

Password generation