Bernard Coutaz (1922-2010) francia újságíró 1958-ban Harmonia Mundi néven lemezkiadó céget alapított.
A kiadó azóta a legsikeresebb független komolyzenei kiadó lett.
A sorozat a lemeztársaság első ötven évének kiadványaiból válogat.
Johann Sebastian Bach utolsó alkotását, A fúga művészetét, ezt a 19 tételes, befejezetlenül maradt, meghatározatlan együttesre fogalmazott kontrapunktikus variáció-sorozatot az emberfeletti léptékű művek mellől ritkán hiányzó mítoszok övezik. Bénító és teremtő kisugárzású mítoszok egyaránt. Olyanok, amelyek a voltaképpen nem eljátszandó, absztrakt muzsika, a hangokba komponált építészet felülmúlhatatlan mesterdarabját láttatnák benne. Ám olyan mítoszok is, amelyek feltüzelik a zeneszerző-utód becsvágyát a maga „fúga művészeté”-nek megírására (Beethoven Nagy Fúgája a koronatanú), vagy amelyek, a maga hangszeres adaptációjának igazát, hatásosságát pódiumon bizonyító megszállott muzsikus révén, az előadóművészet fejlődését serkentik. A Bach-játék nagy úttörőinek hála, az utolsó fél évszázad alatt a Kunst der Fuge gyökeret vert a koncertpódiumon s egész estét betöltő előadásai ugyanolyan áhítatos figyelem közepette zajlanak, mint a Máté passió, a h-moll mise, vagy a Richter-féle Wohltemperiertes Klavier hangversenyek. Ez indokolja, hogy ma már mítoszok nélkül beszélhetünk A fúga művészete keletkezéstörténetéről, műfajáról, a mai előadó és hallgató sajátos dilemmáiról.
Bach műfajainak zöme ugyan a maga szűkebb világának, környezetének, városának konkrét zenélési alkalmaihoz kapcsolódott, s így kompozícióinak legtöbbje – bármily magasrendű alkotás – tulajdonképpen „használati zene” volt, azért tőle, a zenélési formák és műfajok nagy realistájától sem volt idegen az a természetes alkotói vágy, hogy olykor egy-egy eszme szigorú végigkövetése érdekében félretegye a praktikum szempontjait. Élete utolsó évtizedében, amikor körülötte a zenei ízlés döntően megváltozott és lealkonyult a polifón, a kontrapunktikus munkák kora, Bachban megerősödött a szándék, hogy éppen az ellenpontozó művészet jegyében különlegesen nagyszabású, az előadás realitásával kevéssé törődő összefoglaló műveket, a kontrapunktika lehetőségeit módszeresen bemutató ciklusokat teremtsen.
A most már maga-alkotta, különösen egyszerű, ezért jobban variálható témára készülő új sorozat, A fúga művészete fogalmazásának története összefonódik Bach életének tragikus két utolsó esztendejével. 1749-ben, rohamosan gyengülő szemmel, maga írta még a kézirat nagyobbik felét, azután következett a sikertelen szem-műtét, utána nagyrészt már csak diktálni tudta a darabokat. Az 1-től a 11. tételig maga sorszámozta a Contrapunctusokat (így nevezte fúgáit); hét további tétel számozatlanul (de befejezve) maradt fenn; végül van egy tizenkilencedik darab, amely a nevéből formált B-A-C-H téma feldolgozása után kevéssel félbeszakad. Az apjuk halálának hírére Lipcsébe hazaérkező zeneszerző-fiak ezt a torzót találták, s illő tisztelettel, de meglehetősen tájékozatlanul – hiszen nem voltak mellette a komponálás hónapjaiban, nem ismerték szándékát – hamarosan megjelentették (sok hibával, amit újabb és újabb kiadások nagyrészt korrigáltak). (A hét zeneműve)
https://zenekucko.com/04241
Visits: 22
Publication author
