The Clash – London Calling (1979) • Epic [Reissue 1999]

Az 1001 Albums You Must Hear Before You Die (1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz) sorozat 439-ik és a The Clash 3. lemeze.

„Ha tudsz három akkordot, már zenész vagy” – volt a jelszó egy olyan periódus után, amelyben zeneakadémia-szökevények és muzsikáló poéták vitték a prímet. Ebben a szellemben lépett színre a
Sex Pistols, ám az ő botrányos pályafutásuk lényegében nem volt más, mint egy kiválóan időzített „nagy rock and roll svindli”, de hamarosan felbukkantak olyanok, akik a primitívnek ható
zenével komoly, harcos mondanivalót közvetítettek. Közülük a legmarandóbbat a The Clash alkotta.

Bár az 1970-es évek végén korántsem volt olyan „forradalmi helyzet” a nyugati féltekén, mint 10 évvel korábban, azért a fiatalok, különösen Nagy-Britanniában, nem voltak némák. A
megkövesedett szigetországi állapotok, amelyeket az erősödő észak-ír válság is súlyosbított, a politikai-gazdasági krízissel szemben tehetetlen munkáspárti kabinet, majd a kíméletlenül
konzervatív Thatcher-kormány, a Vaslady közel másfél évtizedes uralmának kezdete szülték a korábbi külsődleges extremitásokat túlszárnyaló punkok korszakát, amelyben a fiatalok a
legegyszerűbb, ám annál hangosabb és provokatívabb zenében ismerték fel magukat.

Az „Összecsapás” valahol a Pistols-nak köszönheti indulását, mert kezdeti menedzserük, Bernard Rhodes korábban Malcolm McLaren üzlettársa volt, és McLaren megfűzte Rhodest, hogy az új banda
kísérje el Johnny Rottenéket 1976-os, hírhedtté vált „Anarchy In The U.K” turnéjukra. A zenekar azonban, amelynek frontembere egy brit diplomata Törökországban született fia, Joe Strummer
lett, hamar túllépett az öncélú törés-zúzáson. 1977-es első, a nevüket viselő lemezük már megmutatta, hogy milyen tartalékai vannak a punknak, és hamarosan tanúságot tettek szociális és
politikai elkötelezettségükről is. 1978-ban már ők voltak a fő sztárjai a Rock a rasszizmus ellen nevű, a kelet-londoni Victoria Parkban 80 ezer néző előtt tartott koncertnek. Második LP-
jük Give ’em Enough Rope már az USÁ-ban is ismertté tette nevüket és a rock and roll-ős Bo Diddley előzenekaraként léphettek fel az Államokban. Ilyen tanoncévek után készült 1979-ben a punk
„klasszikusa”, a dupla London Calling: a Rolling Stone a 80-as évek legnagyobb albumának nevezte, a Q magazin minden idők 5 legjobb brit albuma közé sorolta, míg ugyanez a szaklap szerint
Penny Smith borítófotója, amely egy New York-i koncerten készült „gitártörés” közben, „A rock and roll legikonikusabb képe” volt. E felsőfokú jelzőkhöz még hozzátehetjük, hogy a London
Calling a vinil-korszak utolsó meghatározó rock-műve volt.

A The Clash végleg bebizonyította, hogy a punkok nemcsak „csörömpölni” tudnak: Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (basszus, vokál) és Topper Headon (dob) az új zene korlátlan energiáját be tudta oltani a rock and roll és a 60-as évek beatjének legjobb hagyományaiba, de szívesen nyúltak a reggae, a ska elemeihez is. A címadó nyitódal szögletes
ritmusával, kiáltozó gitár-riffjével, ugatásaival valósággal arcul üti az embert, messzire hangzó vészjelzés a „jégkorszak eljövetele” előtt. „Inkább kiáltvány, mint dal” – írta róla egy
korabeli kritikus. A London Calling később szállóige lett, a dalt pedig legalább fél tucatnyi filmben felhasználták, köztük a Billy Elliottban, sőt még a Halj meg egy másik napon című James
Bond-filmben is.

Bár a London Calling kerek, lezárt egész volt, a fiúk folytatták a maguk rock-támadását az 1980-as Sandinista! tripla nagylemezen, amelyet egy szimpla lemez áráért adtak, szolidaritásul a
nicaraguai Somoza-család ellen fegyverrel harcoló gerillákkal, de egy kicsit túl sokat akartak markolni, és a kevesebb több lett volna. 1982-ben a Combat Rock vezérdala, a Should I Stay
Should I Go előrevetette az öbölháborúkat 1991-ben, majd 2003-tól a dal a közép-keletre vezényelt amerikai katonák kedvence lett.

A banda azonban nem bírta tovább, kifulladt, vagy inkább a 80-as évek közepének már nem kellett ez a „militáns” hangnem. Joe Strummer megpróbálta egyedül folytatni, de már csak kevesekhez
jutott el. Több ízben feltűnt filmekben is, Jim Jarmuschnál a Mystery Trainben, Martin Scorsesénél a Komédia királyában. 2002 decemberében Joe váratlanul eltávozott e világból.
/Göbölyös N. László/

01. London Calling
02. Brand New Cadillac
03. Jimmy Jazz
04. Hateful
05. Rudie Can’t Fail
06. Spanish Bombs
07. The Right Profile
08. Lost In the Supermarket
09. Clampdown
10. The Guns of Brixton
11. Wrong ‘Em Boyo
12. Death or Glory
13. Koka Kola
14. The Card Cheat
15. Lover’s Rock
16. Four Horsemen
17. I’m Not Down
18. Revolution Rock
19. Train in Vain

The Clash:
Joe Strummer – lead and backing vocals, rhythm guitar, piano
Mick Jones – lead guitar, piano, harmonica, backing and lead vocals
Paul Simonon – bass guitar, lead vocals on “The Guns of Brixton”
Topper Headon – drums, percussion

Additional musicians:
Mickey Gallagher – organ
The Irish Horns – brass

https://links.snahp.it/W5tKo68z5wanTfELyvH3yDMYCZCPrH79Fpe




 

2

Hits: 63

Publication author

offline 19 perc

dali300

531
Comments: 229Publics: 702Registration: 25-09-2017

The Clash – London Calling (1979) • Epic [Reissue 1999]” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..