Arturo Benedetti Michelangeli – The Complete Warner Recordings CD4 (2015) Warner Classics

Arturo Francesco Andrea Giovanni Maria Benedetti Michelangeli (1920-1995) kiváló olasz zongoraművészről írja az 1965-ben megjelent Zenei Lexikon: “Szülővárosában (Brescia), majd a milánói Konzervatóriumban tanult. Az 1939-es genfi versenyen 1. díjat nyert; a háború éveiben híre, sikerei nemzetközivé szélesedtek. Rendkívüli technikai készsége, különleges színfantáziája elsősorban a romantikus zongoramuzsika (Liszt) kimagasló interpretálásában érvényesül. Napjaink új zongorastílusának (Richter!) egyik előfutára.” Robert Schumann (1810-1856) a XIX. század egyik legnagyobb német romantikus zeneköltője volt.

Carnaval
„Kis jelenetek négy hangra” – írta alá Schumann, a négy betű az A, S, C és a H, amik valahogy Schumann életében akkoriban többször feltűntek, ő pedig fura kapcsolatokat vélt látni, így lettek a darabok alaphangjai. Feltűnik Eusebius és Florestan – Schumann két kitalált alakja akiknek a nevében írt, a szerelme Clara, Frédéric Chopin, Paganini és hasonló emlékek, témák s gondolatok amik akkoriban foglalkoztatták Robertet. Jellemző, hogy Chopin csak annyit mondott rá: „nem is zene”.

“Schumann Karnevál című zongoraciklusa már első hallásra is megragadó, ám mély értelmű, még a laikusok számára is.
A zeneszerző ebben a művében a romantikus stílusjegyek arzenálját sorakoztatja fel: szenvedély, érzelem, játék, elszánt küzdelem. A bevezetés után egy álarcosbál közepén találjuk magunkat, ahol Pierrot és Arlequin (a szomorú és a vidám bohóc) éppúgy megtalálható, mint Florestan (szenvedélyes) és Eusebius (álmodozó). Érzelmes keringő vezet bennünket egyik embertől a másikig, Chiarina lírai és fájdalmas tétele pedig elvarázsol. Találkozunk Chopinnel és Paganinivel, majd tovább sétálunk Schumannal.
Az első benyomás után, mikor az álarcok mögé nézünk, még számos, mélyebb tartalmat is találhatunk a zenében. Az egész zongoraciklus négy hangra épül: A-S-C-H. A betűk egyrészt Schumann nevére is utalnak (Robert Alexander Schumann), továbbá Asch városában élt Schumann egyik barátnője, de sejteti a német nyelven mondott hamvazószerdát is (Aschermittwoch). Ebből is sejthetjük, hogy a mű témája komolyabb mondanivalót rejteget egyszerű álarcosbálnál.
Schumann képzeletbeli szövetséget talált ki, melynek tagjai a valóságban: Friedrich Wieck (Raro mester), Ludwig Schunke (Jonathan), Schumann felesége, Clara (Chiara) és a zeneszerző két énje (Florestan és Eusebius), amelyet elnevezett „Davidsbundnak”. A szövetség a „filiszteusok”, azaz a sekélyes, hatásvadász, olcsó melódiák zeneszerzői ellen vonulnak, melynek képviselői: Meyerbeer, Herz és Hünten. (Az utóbbi három zeneszerző akkoriban olyannyira népszerű volt Európa-szerte, hogy a szalonokban szinte mást sem játszottak, csak az ő műveiket.) A leplet Schumann az utolsó tételben rántja le a „Marche des Davidsbründler contre les Philistins” (A Dávid-szövetség indulója a filiszteusok ellen).
Úgy gondolom, hogy a Karnevál témája a mai kor emberének is aktuális, hiszen ebből is láthatjuk, hogy, minden kornak megvoltak a „celebjei”, mégis az idő vasfoga kegyetlenül lecsiszolta őket az emberiség repertoárjáról. Az igazán értékes dolgok viszont megmaradtak. Érdemes tehát az igaz utat választani akkor is, ha az pillanatnyilag nehezebb vagy kevésbé csillogó.” (Szabó-Kiss Beáta)