Arvo Part – In Principio (2009) ECM Records

“Arvo Pärt korunk egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb zeneszerzője. Ezt az állítást alighanem kevesen vitatnák, akik valamelyest értő és emellett érzékeny zenehallgatók. Éppen ez a megfellebbezhetetlenség az, ami viszont – a gyakorta jogos helyett – méltatlan gyanakvással töltött el egyeseket géniusza iránt.
Pärt példája is mutatja, hogy valóban létezhet elismertség és tehetség együtt, hogy még az igényes popularitás is be tud fogadni olyan influenciákat, amelyek megkérdőjelezhetetlenül tiszták és magasrendűek. Attól szerencsére nem kell tartanunk, hogy Arvo Pärt túlzottan is népszerű lesz, és ez a komponálásban opportunistává, a szerepvállalásban olcsóvá teszi őt, ehhez túlságosan érett, nagyformátumú szerzővel van dolgunk, aki ráadásul megfelelő életszakaszban szerzett ismertséget.

Pärt zenéjét sokan – irigyei vagy felszínesen értői –, mivel „minimalista”, szeretnék úgy beállítani, mintha valamilyen modern vagy mesterkélt „izmus” fogságában volna. Ez több szempontból helytelen gondolat. Egyrészt azért nem igaz ez az állítás, mert ma már – mint ahogy több ízben, többen is megjegyezték előttünk – az „izmusok” inkább egyfajta pozitívumot, formai vagy egyenesen lényegi többletet, konzisztenciát jelentenek a sok formátlan, semmilyen, és ötlet-, illetve hangulatszerűen változó, vagy egyenesen „szubafrikai” álstílus és stílushordalék, stílusmaradvány között. Aki ma lenne mondjuk expresszionista, annak művészete egészen más jelentőséggel bírna, mint amit ez az irányzat-elnevezés a századelőn jelentett. Valószínűleg sokkal jobban átgondolt, és a szó nemes értelmében „klasszikus” lenne egy ilyen szerző, egy ilyen művészet. Hasonlóképpen kell értenünk, lényegibben kell fölfognunk a pärt-i minimalizmust is. Itt első sorban nem tetszőleges zenei és technikai kurtításokkal, elhagyásokkal való „dolgozásról”, hanem mélyebb „világkoncepció”, világátélés kifejezéséről van szó. Ami a pärt-i művészetben a minimum, az nem valami életidegen absztrakció, vagy művészkedő „absztinencia”, hanem egy többlet, egy „miszteriózus zéró”, amely ki akar fejeződni, és így találja meg kifejezési módját. Függetlenül attól, hogy ki milyen zenei vonatkozásokra hívta föl a figyelmet, megjegyezhetőnek tartjuk, hogy eredetileg a gregorián zene is – ellentétben a zsidó vallásos énekekből való szimpla eredeztetéssel – hasonló irányt vett fel „elődjéhez” képest, mint – transzponálva – a pärt-i zene a nyugat-európai és minden bizonnyal orthodox keresztény zenei hagyományhoz vagy konvenciókhoz képest. (Mindezt ugyanakkor úgy tudta megtenni, hogy semmilyen az európain kívüli, esetleg radikálisan új ritmikai vagy hangrendszer segítségére nem volt ehhez szüksége; s ez ma már, ha nem is biztosítéka, a hitelesség egyik jele is lehet.) Pärt-nál pedig ez a zenei és elementárisan vallásos hangoltság individuálisan kiteljesedik (valláson-túlian vallásossá), minden elvonása – „mínusza” – ellenére.

A minimalizmus alsóbb fokon talán a komoly zenei alkotók előtt ma már egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem „standard” klasszicizmus és romantika bevégződött kliséitől és érzelmi túltengéseitől, a szentimentalizmus középponttalan ömlengéseitől és az „impresszionizmus” céltalan, összetartás nélküli „csillogásaitól” való tartózkodást is jelenti. Arvo Pärt annak ellenére nem érzelmes szerző, hogy művei képesek a legdrámaibb érzéseket is kiváltani, evokálni, szélsőséges módon megindítani az embert. Az az eredendő, izzó „fagypont”, ami egyetlen, torlódó, mély hullámzássá képes válni minden változása közben, a hallhatóvá vált csönd, nem engedi, hogy az érzések elszakadjanak valami mélyebb „érzéstől”, és különösen nem teszi lehetővé, hogy elkalandozzanak részleges és zavaros „impressziók” felé. A pärt-i zene szigorral és übermensch-i jósággal vezet, egyensúlyt és a lényegi katarzis vagy kinyilatkoztatás lehetőségét sugározva. Így írhatta valaki róla azt, hogy „Arvo Pärt zenéjét hallgatni olyan, mint Isten jelenlétében lenni”. Megfogalmazhatnánk még ezt így: mint Istent jelenlétünk alapjának tudni, mint Istenben való jelenvalóságot átélni.” (Molnár András)

A művek:
In principio (2003)
for mixed choir and orchestra

I. In principio erat Verbum (John 1:1–5)
II. Fuit homo missus a Deo (John 1:6–8)
III. Erat lux vera (John 1:9–11)
IV. Quotquot autem acceperunt sum (John 1:12–13)
V. Et Verbum caro factum est (John 1:14)

La Sindone (2006)
for orchestra

Cecilia, vergine romana (2000, rev. 2002)
for mixed choir and orchestra

Da Pacem Domine (2004/07)
for mixed choir and orchestra

Mein Weg (1989/99, rev. 2000)
for 14 strings and percussion

Für Lennart in memoriam (2006)
for string orchestra

Az előadók: Estonian Philharmonic Chamber Choir ; Estonian National Symphony Orchestra; Tallinn Chamber Orchestra ; Tõnu Kaljuste conductor

https://tinyurl.com/yxbgtbas

1

Hits: 56

Publication author

offline 2 óra

Levin

2 690
Comments: 1514Publics: 3646Registration: 22-09-2017

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..