If – Not Just Another Bunch Of Pretty Faces (1974) Capitol Records

“Az IF zenekar azért volt érdekes, mert… Két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock műfaján belül tulajdonképpen jazzrockot játszott. A zenekarvezető, Dick Morrissey gyakran fuvolázott is. Az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk.
1969-ben alakultak, Angliában, a következő felállásban: Dick Morrissey – tenor szaxofon, fuvola, Dave Quincy – alt szaxofon, Daryl Runswick – basszusgitár, Terry Smith – gitár, Lionel Grigson – billentyűsök, Spike Wells – dob, és J.W. Hodkinson – ének.
Kezdetben úgy szóltak, mint a korai Genesis, köszönhetően Hodkinson és Gabriel hasonló énekstílusának, de zeneileg sokkal kidolgozottabb, veretesebb volt az IF. Rendhagyó módon egy jazz-zenész alapította, aki korábban saját neve alatt már lemezeket készített (Dick Morrissey Quartet), aztán a hetvenes évekre fazon és stílusváltás következtében hamarosan mint egy rockbanda vezetőjeként vált ismertté. Morrissey irányításával sorra készültek a ma már klasszikusnak számító IF lemezek, szám szerint nyolc.
Nekem a fantáziadús címekkel ellátott 1., 2 . 3. és 4. lemezek tetszenek leginkább, mégpedig ebben a sorrendben. Az első mindenképpen a legjobb. Nehéz kiemelni bárkit is, a gitár, orgona, fúvósok minden-minden gyönyörűen, kimunkáltan, mégis nyersen szól, talán az énekes orgánuma nem volt igazán erős ezekhez a témákhoz. Énekelt ő becsülettel, de kicsit mintha le is keverték volna a hangját, ami kicsit mintha már alapból színtelen lett volna. Nem ront ez a műélvezeten, csak amolyan mellékzönge. Elsősorban a szép szaxofon-és fuvolaszólók miatt veszem elő ezeket az anyagokat, pedig gitáros- vagy dobos füllel hallgatva is megállják a helyüket, még ma is, amikor is a stúdiótechnika fényévekre van a hetvenes évektől. Dobosoknak az I Couldn’t Write c. tételt ajánlom, komoly teljesítményt mutat fel Wells úr a bőrökön.
Az első két lemez ugyanabban az évben (1970) jött ki, hasonló is a hangzás, a dalok simán felfértek volna egy duplára, főleg, hogy rövidke mindkét lemez. A harmadik a kiváló Fibonacci’s Number című tétellel nyit, ami elsősorban fuvolás gyöngyszem, de az orgona, vagy basszusvonalra is oda kell fülelni, mit is ragozzam tovább, komoly zene, felnőtt embereknek.
A végére hagytam a legmeglepőbb furcsaságot ezzel a zenekarral kapcsolatban, mert azt még egy-egy megátalkodott fanatikus be tudja mérni, mi is volt az IF, még azt is tudogatják, hogy Morrissey alapította, aki szaxofonozott és fuvolázott, és vezette a zenekart, stb… de azt nem sokan tudják, hogy a számok közel 75%-át Dave Quincy írta, a másodszaxofonos. Ez pedig azért érdekes, mert ott van a fickó a bandában, övé a második szaxi Morrissey után, de amúgy szerényen, a háttérbe húzódva szerepel, miközben pont a banda lényegét neki köszönhetjük! Az ilyen alázatos, csendes, szorgalmas muzsikusok ma is ritkaságszámba mennek!” (Zömbik József)
Ez volt a zenekar hetedik stúdióalbuma.

A számok:
01. “In the Winter of Your Life” – 4:59
02. “Stormy Every Weekday Blues” – 6:07
03. “Follow That with Your Performing Seals” – 5:51

04. “Still Alive” – 4:29
05. “Borrowed Time” – 4:30
06. “Chiswick High Road Blues” – 5:17
07. “I Believe in Rock & Roll” – 4:53

A zenészek:
Dick Morrissey – saxes and flute, lead vocals (4)
Geoff Whitehorn – electric and acoustic guitars, lead (1, 7) and backing vocals
Gabriel Magno – Hammond organ, electric and acoustic pianos, electric harpsichord
Walt Monaghan – bass (all but 1), lead (5, 7) and backing vocals
Cliff Davies – drums, lead vocals (2, 6), congas, vibes
Mike Tomich – bass (1)

https://zenekucko.com/00723

Visits: 4