John Lurie 1952 decemberében született Minneapolisban. Művészi pályafutása során olyan titulusokkal gazdagodott, mint zenész, színész, festő és producer. Testvérével, Evan Lurie-val 1978-ban alapította meg a legendás fake-jazz bandát, a The Lounge Lizards-ot, melyben olyan zenészek is megfordultak, mint Calvin Weston, Billy Martin, Oren Bloedow, Steve Bernstein, és a Tom Waits mögött is sokat gitározó Marc Ribot. A társaság húsz évig működött, ezalatt Lurie huszonkét lemezt adott ki.
A ’80-as években színészként is jelentőset alkotott, Jim Jarmusch, Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva, és Petrmanens vakáció című filmjeiben játszott szerepei révén a kultfilmek időtlen figurái közé emelkedett. 2001-2003 között az HBO “Oz” című szériájában is szerepelt.
1999-ben megjelentette a The Legendary Marvin Pontiac – Greatest Hits című lemezt, amely egy Marvin Pontiac nevű, buszbalesetben elhunyt, elmebeteg, afrikai-zsidó zenész műveinek posztumusz kiadása volt. Természetesen Lurie és barátai írták és játszották föl a számokat, de a médiahack jól sikerült, amit David Bowie, Iggy Pop, Leonard Cohen, és más hírességek, a lemezen is szereplő, méltató szavai is elősegítettek. (designpumpa.blog.hu)
“Az anyja bolond volt, és ő is az. Nem hagyta magát fényképezni, hogy el ne lopják a lelkét,mezítelenül biciklizett, azt hitte, érte jöttek az ufók, végül 45 éves korában elütötte egy busz. Marvin Pontiacnak szomorú sors jutott. Csak tizennégy dal maradt utána, abból lett az egész legenda. 1932-ben született Maliba való fekete apától és amerikai zsidó anyától, de apja nem sokkal később elhagyta őket, csak akkor jött vissza a fiáért, amikor az ufókról vizionáló anyát elmegyógyintézetbe vitték. Marvin négyévesen Bamakóba került, ott kezdett zenélni, mígnem 1947-ben visszautazott Amerikába, hogy sajátosan afrikai ritmusokkal és melódiákkal kevert bluest játsszon szájharmonikáján. A híresen ingerlékeny és verekedős bluesharmonikás, Little Walter azonban féltékeny lett rá, belekötött azzal, hogy másolja a stílusát, és egy utcai ökölharc során le is győzte. A megszégyenült fiú egészen Texasig szaladt, ahol vízvezetékszerelő-inasnak állt. (Sovány vigasz, hogy Little Waltert nagyjából húsz évvel később éppen erőszakos természete vitte el: egy újabb utcai verekedésben kisebb sérüléseket szenvedett, lefeküdt aludni, és többé nem ébredt föl, végzett vele egy vérrög.) A texasi évekről nem sokat tudni, Marvin állítólag kirabolt egy bankot, de sosem kapták el. Szorgalmasan harmonikázott, 1952-ben szerény sikert is elért, amikor az Acorn kiadónál megjelent az I’m a Doggy (Kutyus vagyok) című száma. Se ő, se a lemezcég nem tudta, hogy közben Nigériában kalózmásolatokon terjedt, és nagyon népszerű lett a Pancakes (Palacsinták) című, a későbbi világhíres Fela Kuti stílusát mintegy előrevetítő nótája. Sajnos összeveszett az Acorn tulajdonosával, és úgy megharagudott a zeneiparra, hogy később is csak akkor állt szóba egy-egy menedzserrel, ha az személyesen jött el hozzá, és lenyírta a háza előtt a füvet. A világhírű amerikai absztrakt festő, Jackson Pollack állítólag Pontiac zenéjét hallgatva alkotott, és hálája jeléül küldött is pár képet a muzsikusnak, aki viszont értéktelen krikszkraksznak nézte, és kidobta a kincseket érő vásznakat.
A hetvenes évekre Pontiacon elhatalmasodott ugyanaz a kór, ami anyját is sújtotta, megőrült. Detroitba ment vissza, ahol rövid ideig gyermekként is élt. (Apja, akit eredetileg Tourénak hívtak, annak idején ott kezdte magát Pontiacnak nevezni: azt hitte, ez gyakori amerikai családnév, nem csak egy autó márka.) Marvin ekkor már nem zenélt, hajléktalanként az utcákat járta, mígnem egy busz képében utol nem érte a végzet. A megmaradt tizennégy felvételt csak negyedszázaddal a halála után, 2000-ben adta közre a szaxofonosként, filmszínészként és festőként is figyelemre méltó John Lurie lemezkiadója, a Strange & Beautiful. Az album címe: The Legendary Marvin Pontiac: The Greatest Hits. Na jó, a cím kissé túlzott, legnagyobb sikerein kívül semmi sem maradt Pontiac után, sem kisebb sikerek, sem kudarcok.
A történet annyira lehangoló, hogy az embernek kedve lenne tőle a jeges Dunába vetni magát. Még szerencse, hogy csak a 2000-ben megjelent lemez – és Little Walter verekedős természete – igaz belőle. A többit Lurie találta ki, akinek saját bevallása szerint sincs jó énekhangja, ezért költött magának a dalszövegekhez rögtön egy fiktív karaktert is. A zenésztársakkal, köztük saját zenekara, a Lounge Lizards tagjaival és a világhírű John Medeskivel konspiratív szeánszokon vették fel az anyagot. Megnyerték a tervhez Iggy Popot, Leonard Cohent, David Bowie-t és néhány más világhírű zenészt (csak Bob Dylan mondott nemet), akik hajlandók voltak méltatni az „elfeledett” bluesharmonikást.” (Horváth Gábor, nol.hu)
A számok:
01. I’m A Doggy [3:31]
02. Small Car [5:49]
03. Now I’m Happy [3:49]
04. Power [4:05]
05. Runnin’ Round [3:42]
06. Pancakes [4:34]
07. Bring Me Rocks [3:35]
08. Rubin [3:36]
09. Wanna Wanna [4:51]
10. Sleep At Night [3:26]
11. Arms & Legs [2:45]
12. She Ain’t Going Home [3:15]
13. Little Fly [1:43]
14. No Kids [3:06]
A zenészek:
Marvin Pontiac – vocal, harmonica (1,6,10), alto sax (3,7), guitar (3,5,9,14), casio (4), keyboards (6)
Danny Blume – guitar (1)
John Medeski – piano (1,9,10), organ (1,3,5,9)
Tony Scherr – bass (1,5-7,12), background vocals (7,12)
Kenny Wollesen – drums (1), percussion (6,9)
Michael Blake – tenor sax (2,3,7,9)
Doug Wieselman – baritone sax (3,7,9), ocarina (13)
Steven Bernstein – trumpet (3,9), background vocals (7), melophone (12)
Art Baron – trombone (2,3,7-9)
Jaime Scott – guitar (2,4-9,11,13,14), background vocals (7,12)
Marc Ribot – guitar (2,3)
Erik Sanko – guitar (2,14), bass (4,8,9,13,14), drums (4), chair (4), background vocals (12)
Evan Lurie – electric piano (2), piano (5)
Bill Ware – marimba (2,6-8,14), balaphone (6)
Jane Scarpantoni – cello (2)
Tony Garnier – bass (2,3)
Billy Martin – shekers (2,6,8,9), percussion (14)
Mauro Refosco – percussion (2,3,5), gong (3)
Calvin Weston – drums (2,3,5-9,13,14), background vocals (5-7,9,12), balaphone (6), sticks (12)
Kyrie Tinch – background vocals (2,6,9,13)
Liz Riley – background vocals (2,6,9,13)
Meaghan Gannett – background vocals (2,9,13,14)
Veronica Bryant – background vocals (2,9,13)
Kate Fenner – background vocals (2,9,13)
Adele Bertei – background vocals (2,9)
Eszter Balini – background vocals (2,6,9,13)
Renee French – background vocals (6)
Angelique Kidjo – vocal (8), background vocals (9,14)
Sharon Niesp – background vocals (9)
Melanie Rock – background vocals (14e The Cups
Bobby Previte – drums, voice
Cuong Vu – trumpet, voice
Andy Laster – baritone sax, clarinet, flute, voice
Lindsay Horner – electric bass, tin whistles, voice
Jamie Saft – piano, Fender Rhodes piano, Hammond organ, clavinet, voice
Andrew d’Angelo – alto sax, bass clarinet, voice
Curtis Hasselbring – trombon (8), flute (2,4)
Steve Nelson – vibraphone
Dave Holland – bass
Tony Reedus – drums
https://tinyurl.com/yy3wrka8
Visits: 9
Publication author
