Az 1001 Albums You Must Hear Before You Die (1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz) sorozat kettőszázhetvenkilencedik (279) lemeze Lou Reed harmadik albuma.
Mikor Lou Reed (1942-2013) 1970-ben kilépett zenekarából, a Velvet Undergorundból, még egy csomó kiadatlan száma volt. Azokból állította össze címnélküli első szólólemezét 1972-ben (mikor bő egy évnyi aktakukacoskodás után visszatért a rock’n’rollhoz), de maradt néhány még a szintén abban az évben megjelent Transformer albumra is.Nagy tisztelőjének, a Transformer produceri munkáit felvállaló David Bowie-nak és az akkortájt csúcsra futó glam korszaknak köszönhetően Lou Reed briliáns szerzeményei kicsinosított formában végre eljutottak a nagyközönséghez, és a dalszerző-énekes harmincéves korára végre befutott. Következő lemezét már luxuskörülmények között rögzíthette, és új producere, az Alice Cooper mellett nevet szerzett Bob Ezrin egy tucatnyi szuper stúdiózenész (köztük Jack Bruce, Steve Winwood, Tony Levin és a Brecker fivérek) segédletével soktételes, színes szélesvásznú, szimfonikus mesterművé tupírozta az addigra teljesen szétesetten sodródó Reed vázlatos dalait, melyek mintegy fele önfeldolgozás volt: a Sad Song, a Caroline Says II és az Oh, Jim kiadatlan Velvet Underground-számokként léteztek már (az utóbbi kettő Stephanie Says és Oh Gin néven), míg a címadó nyitódal, a Berlin az egy évvel korábbi címnélküli albumon szerepelt. Egy kis szövegi és hangszerelési igazítással azonban mindez igazi konceptlemezzé állt össze: egy sor elátkozott párkapcsolat, azon belüli erőszak, kábítószerfüggőség, nyomor, prostitúció, szétszakadó családok, elidegenedés, magány, őrület, depresszió, öngyilkosság – ezek a fő témák, melyek az anyag első felében változatos dalformákban manifesztálódnak (mint a szerencsétlen sorsú fekete dzsesszénekesnőt, Billie Holiday-t megidéző Lady Day, a Caroline Says I vicces érzelmi szado-mazója, vagy a gyűlölettel teli rocksztárról mesélő Oh, Jim), a végén pedig már hat-nyolc perces lassú, melankolikus kompozíciókban (mint az anyjukért zokogó Ezrin gyerekekkel „feldobott” The Kids, vagy az egymásba folyó The Bed és Sad Song házastársi horrorjai).
A Berlin a maga idejében csúnyán megbukott, de azóta rehabilitálódott, és elfoglalta helyét a világ legjobb lemezei között. Ezrin később a Pink Floyd The Walljánál kamatoztathatta a Berlin felvételeinél szerzett tapasztalatait, és máig olyan teátrális rockerek kérik segítségét, mint a Nine Inch Nails (The Fragile) vagy a Jane’s Addiction (Strays). (Déri Zsolt, est.hu)
1. Berlin (3:24)
2. Lady Day (3:39)
3. Men Of Good Fortune (4:38)
4. Caroline Says I (3:57)
5. How Do You Think It Feels (3:42)
6. Oh Jim (5:15)
7. Caroline Says II (4:13)
8. The Kids (7:55)
9. The Bed (5:51)
10. Sad Song (6:56)
A zenészek:
Lou Reed – vocals; acoustic guitar
Bob Ezrin – piano; Mellotron; arrangement
Steve Hunter – electric guitar
Dick Wagner – electric guitar; backing vocals
Jack Bruce – bass guitar; except “Lady Day” & “The Kids”
Aynsley Dunbar – drums; except “Lady Day” & “The Kids”
Steve Winwood – organ; harmonium
Michael Brecker – tenor saxophone
Randy Brecker – trumpet
Tony Levin – bass guitar on “The Kids”
B. J. Wilson – drums on “Lady Day” & “The Kids”
Allan Macmillan – piano on “Berlin”
Gene Martynec – acoustic guitar; synthesizer and vocal arrangement on “The Bed”; bass guitar on “Lady Day”
Jon Pierson – bass trombone
Blue Weaver – piano on “Men of Good Fortune”
Steve Hyden, Elizabeth March, Dick Wagner, Lou Reed – choir
https://zenekucko.com/04278
Visits: 16
Publication author
