A nagyközönség akkor hallott róla először, amikor a Led Zeppelin III. albumán neki tisztelgő bluest adott elő: Hats Off To Roy Harper – kalapot le Roy Harper (1941) előtt. Pedig a törékeny, szőke, szakállas gitáros-énekes-költő akkor már a beavatottak kedvence volt Angliában, a folk és a progresszív rock sajátos hangvételű keverékével.
A manchesteri születésű művész június 12-én lesz hetvenéves. Kevesen vannak, akik az akusztikus gitárt annyira egyénien csengő hangon tudják megszólaltatni, mint Roy Harper, és ugyanez az érdekes csengés jellemzi hangját, amely a legváratlanabb hajlításokra képes.
Különös kettős indíttatása volt: vonzotta a képzőművészet és a katonai pálya is, a brit légierőkben azonban szerencsére hamar csalódott és kiszuperáltatta magát. Az előbbiből annyi maradt, hogy ő szokta tervezni lemezborítóit, sőt, pályatársainak is besegít néha e téren.
Mint kortársai közül igen sokan, ő is gitárt fogott, próbálgatta egyéni hangját, de míg a többség valamilyen amerikai modellt próbált britesíteni, ő visszanyúlt egészen a középkori vándordalnokok hol fájdalmas, hol irónikus stílusához.
Nem véletlenül kapta első, 1966-ban megjelent albuma a Sophisticated Beggar (Míves koldus) címet. 1970-ben az Flat Baroque and Berserkkel már kultikus figurává vált. Ian Anderson róla mintázta Aqualung, a csavargó figuráját.
A Led Zeppelin-tagok több lemezén közreműködtek, rendszeresen meghívták ők koncertjeikre vendégnek. A 70-es évtizedben egyre-másra jelentek meg nagyszerű lemezei, a Stormcock, a Lifemask, a Valentine, a HQ (ez utóbbi, 1975-ös albumon a Pink Floyd muzsikusai is játszottak, míg Roy a Wish You Were Here című Floyd-lemezen énekelt). Közben filmfőszerepet is játszott a Vallery című angol társadalmi drámában, természetesen ő jegyezte a zenét is. És jöhettek a következő évtizedek, de Roy Harper lemezeit hallgatva olyan érzésünk lehet, mintha egy több száz oldalas nagy daloskönyvet lapozgatnánk, amelynek mindegyik dala kortalanul összefügg – mintha ez az utcai zenésznek és erdei manónak furcsa keveréke nem is hallaná a mai zenei irányzatokat.
1985-ben egy különös, fantasztikus szvitet készített Jimmy Page-dzsel közösen, a What Ever Happened To Jugulát. Legutóbbi munkáin már fia, Nick is játszik.
1997-ben 6 CD-n adták ki a BBC-nél készült felvételeinek gyűjteményét. Ugyanebben az évben az immár költőként is elismert Harper verseit, prózai írásait is lemezen rögzítették.
Roy Harper jelen van. Nem ostromolja a slágerlistákat, de dalaival nyomot hagy a “boldog kevesekben”. (Göbölyös N. László: Kalapot le a manchesteri trubadúr előtt: Roy Harper 70 éves)
A számok:
A1. Don’t You Grieve
A2. I Hate The White Man
A3. Feeling All The Saturday
A4. How Does It Feel
A5. Goodbye
B1. Another Day
B2. Davey
B3. East Of The Sun
B4. Tom Tiddler’s Ground
B5. Francesca
B6. Song Of The Ages
B7. Hell’s Angels
A lemez készítői: Roy Harper – ének, akusztikus gitár (A1 – B6), elektromos gitár (B7); The Nice (Keith Emerson – orgona, Lee Jackson – basszusgitár, Brian Davison – dobok) (B7); David Bedford – hangszerelés (B1); Tony Visconti – blockflöte (B4)
https://tinyurl.com/y7jzkrvy
Visits: 8
Publication author
