Tomaso Albinoni – Vespetta e Pimpinone & 6 Balletti a Cinque (2001) Hungaroton Classic

A 18. század első évtizedei a velencei opera második fénykorát jelentették, amikor az eleinte kizárólag a gazdagok palotáiban élvezhető szórakozásból végképp mindenki számára elérhető zenés látványosság lett. A sok szempontból a klasszicizáló reneszánsz hagyományokból kisarjadt műfaj alapvetően az ókori görög színházi tradíciókat éltette tovább, amennyiben a darabok félistenek és hősök többnyire tragikus történeteit énekelték meg a szó legszorosabb értelmében, ezen kívül pedig a súlyos, komoly történeteket rövid, komikus közjátékok színesítették a felvonások között, ám még az is előfordult, hogy azok valamely hosszabb felvonást megszakítva oldották a hangulatot. Így valamennyire a klasszikus görög drámaversenyek három tragédiát és egy szatírjátékot tartalmazó blokkjait idézték – természetesen erősen modernizált formában. E vidám közjátékok közé tartozik Tomaso Giovanni Albinoni, az 1671-ben született és 1751-ben elhunyt, műkedvelő – vagyis a zeneszerzést nem hivatásszerűen művelő – velencei komponista Vespetta e Pimpinone című, egyedüliként fennmaradt komikus intermezzója, amely vélhetőleg az 1708-as idényből származik, noha később is bemutatták egy nemesebb veretű opera komolyságának feloldásaként. A libretto a commedia dell’artéból kölcsönzött karakterek: a házasságra és fényűző gazdagságra vágyó, tűzrőlpattant szolgálólány, és a tehetős, hiszékeny öregember „szerelmének” története, ahol Vespetta tipikus női furfanggal veszi rá Pimpinonét előbb arra, hogy feleségül vegye, majd hogy a lehető legtöbb kedvezményt adja meg neki. Az alig valamivel több mint félórás intermezzo nagy vonalakban Albinoni korának operasémáját követi, vagyis a kizárólag csembalón és csellón megszólaltatott continuóval megszólaló secco recitativók és zenekari kíséretes áriák váltakozása jellemzi, és minden intermezzót, vagyis önálló részt duett zár le. A cselekményt továbbgördítő recitativókban a deklamáció tisztasága kiemelendő, míg a táncos lejtésű, tagadhatatlanul itáliai áriák utódai még közel két évszázaddal később, Bellini és Verdi műveiben is a napfényes mediterrán atmoszféra zenei hangokká átlényegített esszenciáját képviselik. Károly Edit és Massányi Viktor nagyszerűen ráéreztek az intermezzo komikus vénájára, és előadásukban hallgatva a darabot egyszerre mintha a 18. század elejének Velencéjében találnánk magunkat, ahol az öröm és vidámság a mindennapok része volt. A dallamok mesterkéletlensége ugyan nem kíván rendkívüli virtuozitást sem az énekesektől, sem a hangszeresektől, ugyanez a természetesség és a karakteres szólamok – különösen a kettősök incselkedő, játékos feleselgetésében – oly csodálatos bájt kölcsönöznek a műnek, ami egyértelműen garantálja a felhőtlen szórakozást. Albinoni a zenés dráma mellett még a szóló concerto műfajának megteremtésében és alakításában is múlhatatlan érdemeket szerzett. Első kinyomtatott versenyművei mellett azonban már igen korán az inkább a concerto grossókkal és szvitekkel, mint a Gastoldi-féle késő reneszánsz karneváli táncdalokkal rokon ballettókkal is jelentkezett. Ezek közé tartozik a Savaria Barokk Zenekar nagyszerű előadásában hallható hat, opusszám nélküli, kérdéses keletkezési idejű darab is, melyek mindegyike egy Adagióból és három gyors tempójelzésű tánctételből áll. A többnyire rövid Adagiók Albinoni concertóinak középső tételeihez hasonlóan egymáshoz finom disszonanciákkal kapcsolódó akkordok gyönyörködtető menetei, míg a gyors tételek némelyike inkább az egyházi, mint a világi barokk művekre jellemző kontrapunktikával bontja ki témáit, de a szerző még az egyszerűbb, annak idején nyilvánvalóan otthoni, amatőr előadásra szánt kompozíciókban is számtalan csodálatos megoldással kedveskedik előadónak és közönségnek egyaránt. Jóllehet a Pimpinonénak létezik még egy felvétele, a ballettókkal kiegészített albummal kifejezett ritkaság kerülhet birtokunkba, már amennyiben be tudjuk még szerezni a szombathelyi művészek egészen különleges lemezét. A magam részéről egy pillanatig sem haboznék utána járni.