RUDYARD KIPLING: A FIA-ELEFÁNT

Valamikor, réges-régen, édes drágám, nem volt orrmánya az elefántnak. Csupán feketés, tompa orra volt, akkora, mint egy csizma. És ezt ide-oda tudta himbálni; de fölszedegetni nem tudott vele semmit. De volt ám egy elefánt – egy új elefánt, egy fia-elefánt, – aki telve volt telhetetlen kíváncsisággal, és ezt úgy értsd, édes drágám, hogy soha sem fogyott ki a kérdezéskedésből. És ez a fia-elefánt Afrikában élt és egész Afrikát elárasztotta telhetetlen kíváncsiságával.

Hosszú nagynénjétől, a strucmadártól, azt kérdezte, miért nőtt a farktolla éppen úgy és nem máskép, és hosszú nagynénje, a strucmadár, jól elpaskolta a kemény, kemény karmával.

Hosszú nagybátyjától, a zsiraftól, azt kérdezte, mitől foltos a bőre, és hosszú nagybátyja, a zsiraf, jól elpaskolta kemény patájával.

És a fia-elefánt azért még mindíg tele volt telhetetlen kíváncsisággal.

Vastag nagynénjétől, a vízilótól, azt kérdezte, mitől vörös a szeme, és vastag nagynénje, a víziló, jól elpaskolta a vastag, vastag talpával; és szőrős nagybátyjától, a páviántól, azt kérdezte, mért éppen olyan a dinnyének az íze, és szőrös nagybátyja, a pávián, jól elpaskolta a szőrös, szőrös mancsával.

És a fia-elefánt azért még mindíg tele volt telhetetlen kíváncsisággal!

Nem unt el kérdezősködni mindenről, amit látott, vagy hallott, vagy érzett, vagy szagolt, vagy érintett, és jól elpaskolta őt valamennyi bácsija és nénije. És ő mégis csak tele volt tovább is telhetetlen kíváncsisággal!

Egy szép reggel, a napéjegyen előnyomúlása közben, ez a telhetetlen fia-elefánt egy finom, új kérdéssel hozakodott elő, amit soha eddig nem kérdezett még. Ezt kérdezte:

– Mit eszik a krokodílus ebédre?

– Ssszt! – szólt erre mindenki hangos, rettentő hangon, és tüstént elkezdték paskolni a fia-elefántot minden teketória nélkül és paskolták egyhuzamban jó hosszú ideig.

Későbbet aztán, minekutána ezt az ügyet elintézték, fölkereste a fia-elefánt a kolokolo madarat, aki éppen egy vendégmarasztó tüskebokor közepén üldögélt. És a fia-elefánt így szólt:

– Az apám elpaskolt és az anyám elpaskolt; valamennyi nagynénim és nagybácsim elpaskolt a telhetetlen kíváncsiságomért; és én mégis csak azt szeretném tudni, mit eszik a krokodílus ebédre?

A kolokolo madár erre gyászos károgással így szólt:

– Eredj el a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopo folyóhoz, amelynek partját véges-végig benzóébabér szegélyezi, és tapasztald ki.

Mindjárt másnap reggel, mikorra a napéjegyenből nem maradt meg már semmisem, mert az előnyomulás előnyomulásszerűen előrenyomult, ez a telhetetlen fia-elefánt összeszedett száz font banánát (a kurta piros fajtából) és száz font cukornádat (a hosszú bíborvörös fajtából) és tizenhét dinnyét (a zöldes, ropogós fajtából) és így szólt valamennyi kedves atyjafiához:

– Isten veletek! Megyek a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopo folyóhoz, amelynek partját véges-végig benzóébabér szegélyezi, hogy kitapasztaljam, mit eszik ebédre a krokodílus.

És valamennyien még egyszer jól elpaskolták, hogy szerencsével járjon, bár a fia-elefánt igen udvariasan kérte őket, hogy ne folytassák.

Ezután elindult, egy kicsit nekihevűlve, de egy csöppet sem csodálkozva, és eszegette a dinnyét, és eldobálta a héját, mert hiszen nem tudta fölszedegetni.

Ment, mendegélt Graham városából Kimberleybe és Kimberleyből a Khama-földre és a Khama-földről északkeletre, és mindezenközben eszegette a dinnyét, míg egyszer csak megérkezett a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopo folyóhoz, amelynek partját benzóébabér szegélyezte, szakasztott úgy, ahogy a kolokolo madár mondta.

Most pedig, édes drágám, tudnod kell és értsd meg jól, hogy ez a telhetetlen fia-elefánt tulajdon addig a hétig és napig és óráig és percig soha sem látott még krokodílust és nem is tudta, mi fán termett. Csak a telhetetlen kíváncsisága bántotta.

Először is mit látott? Egy tarka-barka óriás szikla-kígyót, aki egy sziklára volt tekerőzve.

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt igen udvariasan, – nem mondanád meg, vajjon láttál-e ezen a zavaros vidéken valami krokodílus félét?

– Hogy láttam-e krokodílust? – szólt a tarkabarka óriás szikla-kígyó, rettentő haragosan. – Hát aztán ugyan mit fogsz még kérdezni tőlem?

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt, – de nem volnál szíves megmondani, mit eszik ebédre a krokodílus?

A tarka-barka óriás szikla-kígyó erre nagysebtiben lecsavarodott a szikláról és jól elpaskolta a fia-elefántot a pikkelyes, kunkorgós farkával.

– Furcsa, furcsa, – szólt a fia-elefánt. – Az apám és az anyám és a nagybácsim, és a nagynénim, nem is említve a másik nagynénémet, a vízilovat, és a másik nagybácsimat, a páviánt, mindmegannyian elpaskoltak a telhetetlen kíváncsiságomért – és ha jól sejtem, most is ezért kaptam ki.

Rendkívül udvariasan isten-hozzád-ot mondott ezután a tarka-barka óriás-sziklakígyónak, segített neki visszatekergőzni megint a sziklára és aztán tovább állt, ment, mendegélt, egy kicsit nekihevűlve, de egy cseppet sem csodálkozva, és eszegette a dinnyét, és a héját eldobálta, mert nem tudta fölszedegetni, amíg egyszer csak rálépett valamire, amiről azt hitte, hogy fatuskó a széles, zöldesszürke, iszapos Limpopó folyó legeslegszélén, amelynek a partját benzóébabér szegélyezte.

Csakhogy ez a valami maga volt a valóságos krokodílus, édes drágám, és a krokodílus hunyorított egyet az egyik szemével – így ni!

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt nagyon udvariasan, – de nem mondaná meg, nem látott-e véletlenül egy krokodílust ezen az elhagyatott vidéken?

A krokodílus pedig erre hunyorított egyet a másik szemével is és kiemelte a farkát félig az iszapból; és a fia-elefánt nagyon udvariasan hátrahőkölt, mert nem akarta, hogy megint elpaskolják.

– Gyere csak ide, kicsike, – szólt a krokodílus. – Mért kérdezel te ilyesmit?

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt nagyon udvariasan. – De az anyám elpaskolt, az apám elpaskolt, nem is említve a hosszú nagynénémet, a struccot, és a hosszú nagybácsimat, a zsirafot, aki éppen olyan keményen tud rúgni, mint a vastag nagynénim, a víziló, és a szőrös nagybácsim, a pávián, és el nem felejtve a tarka-barka óriás sziklakígyót, a pikkelyes, kunkorgós farkával, amott a parton, aki keményebben elpaskolt valamennyiüknél; ezért hát, ha neked is mindegy, szeretném, hogy többé senki el ne paskoljon.

– Gyere csak ide, kicsike, – szólt a krokodílus, – mert én vagyok a krokodílus.

És a krokodílus könnyeket sírt, hogy bebizonyítsa, hogy igazat mond.

A fia-elefántnak erre egészen elakadt a lélekzete és levegő után kapkodott és letérdelt a partra és így szólt:

– Te vagy az a bizonyos valaki, akit én az egész idő alatt kerestem. Nem volnál szíves megmondani nekem, mit eszel ebédre.

– Gyere csak ide, kicsike, – szólt a krokodílus, – majd megsúgom.

A fia-elefánt erre lehajtotta a fejét egészen a krokodílus pézsmás, fogas szájához és a krokodílus megkapta a tömzsi orránál fogva, amely tulajdon eddig a hétig, napig, óráig és percig nem volt nagyobb, mint egy csizma, bár sokkal hasznosabb volt.

– Azt hiszem, – szólt a krokodílus – és ezt a fogain keresztül mondta, így ni! – azt hiszem, ma fia-elefánttal kezdem az ebédemet.

Erre, édes drágám, a fia-elefánt nagyon elszontyolodott és így szólt, az orrán keresztül – így ni! –

– Ereszd el! Nagyon udvariatlan vagy!

A tarka-barka óriás-sziklakígyó pedig lecsusszant a partról és így szólt:

– Fiatal barátom, ha te most rögvest ebben a nyomban olyan erősen neki nem látsz a húzásnak, ahogy csak telik tőled, úgy vélekedem, hogy ez a te kockás, bőrköpenyeges, új ismerősöd – (és ezzel a krokodílust értette) – úgy bele ránt abba a nedves folyóba, hogy meg se mukkansz.

A tarka-barka óriás sziklakígyók mindig ilyen cifrán beszélnek.


Ime, ez a fia-elefánt, éppen mikor a krokodilus húzza az orrát. Nagyon bámul és csodálkozik, és fáj is neki. Az orrán keresztül beszél és így szól: «Ereszd el! Nagyon udvariatlan vagy!» A fia-elefánt erősen húzza, de a krokodílus még erősebben. A tarka-barka óriás sziklakígyó siet a vízben, hogy a fia-elefántnak segítségére legyen. Az egész feketeség a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopó folyó partja (nem engedték meg, hogy a képeket színesre fessem) és az a felfordított dugóhuzóhoz hasonló fa, a csimbókos gyökereivel meg nyolc levelével, a parton növő benzoébabérfák közül való.

Az igazi kép alatt afrikai állatok árnyképei vannak, akik Noé bárkájába ballagnak. Van ott két oroszlán, két strucmadár, két ökör, két teve, két juh, és még két más állat, patkányfélék, de én azt hiszem, hogy szirti tengeri nyulak. Nincs semmi jelentőségük; csak azért rajzoltam oda őket, mert azt hittem, jól festenek. Jól is festenének valóban, ha szabad volna színesre festenem őket.


A fia-elefánt pedig tüstént leült kis hátsó lábaira és húzta és húzta és húzta és az orra elkezdett nyúlni. És a krokodílus hányta-vetette magát a vízben, farka hatalmas csapásaival habosra verte és ő is húzta és húzta és húzta.

És a fia-elefánt orra csak nyúlt, csak nyúlt és a fia-elefánt szétterpesztette mind a négy kis lábát és húzta és húzta és az orra csak nyúlt, csak nyúlt. És a krokodílus úgy csapkodta a vizet a farkával, mintha evező lett volna és ő is húzta és húzta és húzta és a fia-elefánt orra minden húzásra egyre hosszabb és hosszabb lett – és nagyon fájt neki, jujjuj!

Egyszerre csak érezte a fia-elefánt, hogy csúszni kezd ám a négy kis lába és így szólt az orrán keresztül, amely ekkorára már csaknem öt láb hosszúra megnyúlt:

– Ez bár bégis csak sok dekem!

És ekkor a tarka-barka óriás sziklakígyó lesiklott a partról és rácsavarodott kétsorosan a fia-elefánt hátsó két lábára és így szólt:

– Te szeleburdi, tapasztalatlan vándor, most aztán komolyan neki lássunk ám egy kis magasabb erőkifejtésnek, mert ha nem tesszük, az a véleményem, hogy az a páncélos födélzetű önműködő csavargőzös hadfi (és ezen, édes drágám, a krokodílust értette) örök időkre megrontja a pályafutásodat.

A tarka-barka óriás szikla-kígyók már csak mindíg ilyen cifrán beszélnek.

És ezután húzta és a fia-elefánt is húzta és a krokodílus is húzta, csakhogy a fia-elefánt és a tarka-barka óriás szikla-kígyó erősebben húzta; és végül akkora loccsanással, amit meghallottak a Limpopó mentén alul is, felül is, eleresztette a krokodílus a fia-elefánt orrát.

A fia-elefánt erre nagykeményen és nagyhirtelenül le talált ülni; de először is figyelmesen így szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyónak: – Köszönöm szépen! – s csak azután gondolt szegény, kinyújtott orrára. Begöngyölte hűvös banánalevelekbe és belelógatta a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopóba, hogy lehűtse.

– Mi végre teszed ezt? – kérdezte a tarka-barka óriás szikla-kígyó.

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt; – de az orrom csúnyán elformátlanodott, s meg akarom várni, amíg újra összezsugorodik.

– Akkor jó ideig elvárhatsz, – szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyó. – Vannak, akik azt sem tudják, mi jó nekik.

A fia-elefánt ott üldögélt három álló napig és várta, hogy az orra megint összezsugorodjék. De az orra csak nem akart rövidebb lenni és hozzá még kancsalított is tőle. Mert, édes drágám, tudd meg és értsd meg, hogy a krokodílus valóságos, igazi orrmánnyá nyujtotta ki a fia-elefánt orrát, olyanná, aminő manapság minden elefántnak az orrmánya.

Harmadnap este felé rászállt egy légy a fia-elefánt vállára és megcsípte. És a fia-elefánt, mielőtt meggondolta volna, mit csinál – fölkapta az orrmányát és agyoncsapta a végével a legyet.

– Ime, az első hasznod belőle! – szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyó. – Ezt bizony meg nem tehetted volna a régi tömpe orroddal. Most pedig tégy próbát és egyél egy kicsit!

A fia-elefánt, mielőtt meggondolta volna, mit csinál, kinyújtotta az orrmányát, letépett vele egy jó csomó füvet, mellső lábaihoz csapkodva kirázta belőle a port és azután beledugta a tulajdon szájába.

– Ime, a második hasznod belőle! – szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyó. – Ezt bizony meg nem tehetted volna a régi tömpe orroddal. De nem gondolod, hogy nagyon forrón süt itt a nap?

– Bizony forrón! – szólt a fia-elefánt és mielőtt meggondolta volna, mit csinál, fölszítt egy jó szippantásnyi iszapot a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopó partjáról, fölcsapta a feje búbjára, ahol jó hűvös, lucskos, csatakos iszapsipkát csinált belőle, amely lecsurgott a füle mögé is.

– Ime, a harmadik hasznod belőle! – szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyó. – Ezt bizony meg nem tehetted volna a régi tömpe orroddal. De mit szólnál ahhoz, ha újra el akarnának paskolni?

– Bocsánatot kérek, – szólt a fia-elefánt; – de igazán egy csöppet se szeretném.

– Hát ahhoz volna-e kedved, hogy te paskolj el valakit? – kérdezte a tarka-barka óriás szikla-kígyó.

– Azt bizony nagyon szeretném, – szólt a fia-elefánt.

– Nos, – szólt a tarka-barka óriás szikla-kígyó, – meglátod majd, hogy ez a vadonatúj orr nagyon alkalmas arra, hogy másokat elpaskolj vele.

– Köszönöm szépen, – szólt a fia-elefánt. – Ezt megjegyzem majd magamnak. Most pedig haza megyek a kedves atyámfiaihoz és megpróbálom.

És elindult a fia-elefánt hazafelé Afrikán keresztül, csóválva-lóbálva az orrmányát. Ha gyümölcsre éhezett, leszakította a fáról a gyümölcsöt, ahelyett, hogy mint azelőtt, ott várta volna, amíg magától lepottyan. Ha pedig fűre éhezett, egyszerűen tépett a földről, ahelyett, hogy mint azelőtt, térdre ereszkedett volna. Ha pedig legyek csípték, letört egyszerűen egy lombos faágat és légycsapónak használta. És valahányszor melegen sütött a nap, csinált magának egy új, hűvös, lucskos-csatakos iszap-sipkát. És ha unatkozott magányos útján Afrikán keresztül, trombitált magának az orrmányán keresztül és nagyobb lármát csapott egész sereg katonabandánál.


Ez a fia-elefánt, amint épen banánát tép egy banánafáról, miután szert tett hosszú új orrmányára. Azt hiszem, nem valami szép kép; de jobbat nem tudtam csinálni, mert elefántot és banánát nehéz ám rajzolni. Az a zöld mezőség a fia-elefánt mögött piszkos, iszapos vidék valahol Afrikában. A fia-elefánt a legtöbb iszapsipkát ennek a vidéknek az iszapjából csinálta. Azt hiszem, jobban festene a kép, ha a banánafát zöldre és a fia-elefántot vörösre festenék.


Szándékosan jókora kerülőt csinált, hogy fölkeressen egy vastag vízilovat, (ez azonban nem volt atyjafia) – és alaposan elpaskolta, hogy bizonyos legyen benne, vajjon igazat mondott-e orrmányáról a tarka-barka óriás sziklakígyó. Ami ideje még maradt, azt arra fordította, hogy fölszedegette a dinnye héját, amit eldobált, mikor hazulról a Limpopó folyó felé mendegélt volt – mert a fia-elefánt tisztaságkedvelő vastagbőrű volt ám.

Egy sötét este végre megérkezett a fia-elefánt drága atyafiai-körébe. Összegöngyölítette az orrmányát és így szólt:

– Hogy vagytok?

Mind nagyon megörültek a viszontlátásnak és azonnal így szóltak:

– Gyere csak ide, hadd paskoljunk el a telhetetlen kíváncsiságodért!

– Haj, haj! – szólt a fia-elefánt. – Azt hiszem, nektek fogalmatok sincsen az igazi paskolásról. De annál több van nekem! Majd mindjárt meg is mutatom.

És kigöngyölítette az orrmányát és két drága öccsét egy csapásra fölfordította vele.

– Óh banána! – kiáltottak az atyafiak. – Hol tanultad ezt a mesterfogást és mit csináltál az orroddal?

– Vadonatúj orrot kaptam a krokodílustól, a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopó folyó partján, – szólt a fia-elefánt. – Megkérdeztem tőle, mit eszik ebédre és a krokodílus ezt adta nekem emlékül.

– Nagyon rút formájú, – szólt a fia-elefánt szőrös nagybácsija, a pávián.

– Az igaz, – szólt a fia-elefánt; – de nagyon hasznos! – És felkapta szőrös nagybácsiját, a páviánt, az egyik szőrös lábánál fogva és beleültette egy darázsfészekbe.

Azután ez a gonosz májú fia-elefánt neki állt és elkezdte paskolni a drága atyjafiait és paskolta őket jó sokáig, amíg alaposan bele nem melegedtek és rettentően el nem csodálkoztak. Kitépte hosszú nagynénjének, a strucnak, a farktollait; megkapta hosszú nagybácsiját, a zsiráfot, hátsólábánál fogva és keresztül rántotta egy tüskebokron; rákiáltott vastag nagynénjére, a vízilóra, és buborékot fújt a fülébe, mikor ebéd után a vízben szundikált. Csak azt nem engedte meg soha senkinek, hogy a kolokolo madarat bántani merje.

Végre már oly tűrhetetlenné lett a helyzet, hogy drága atyjafiai egymás nyomában elindultak nagy sebtiben a széles, szürkés-zöld, iszapos Limpopó folyó partjára, amelyet benzóébabér szegélyez körös-körül, hogy új orrot kérjenek kölcsön a krokodílustól. És amikor visszatértek, soha többé nem paskolták el egymást. És ez időtől fogva, édes drágám, valamennyi elefántnak, akiket valaha látni fogsz és azoknak is, akiket nem fogsz meglátni soha, éppen olyan orrmánya van, mint annak a telhetetlen fia-elefántnak.

Fordította Mikes Lajos

Találatok: 9

Authorization
*
*
Registration
*
*
*

10 + húsz =

Password generation