Padre Martini a zenetörténet talán legbefolyásosabb pedagógusa, zeneteoretikus, tanár és zeneszerző .
A szerény és betegeskedő egyházi személy korának rettegett szaktekintélye volt.
Halálakor csak így emlegették „Dio della musica de’ nostri tempi” (korunk zenéjének Istene).
Apjától, aki hegedűs és csellista volt, kezdetleges zenei ismereteket tanult. Későbbi ének tanárai Angelo Predieri, és Francesco Antonio Pistocchi voltak, míg zeneszerzésre Giacomo Antonio Perti tanította.
1721-ben a fiú kinyilvánította, hogy szerzetes szeretne lenni, így Lugo di Romagna ferences kolostorába küldték. 1722-ben tért vissza Bolognába, ahol a Szent Ferenc bazilika orgonistája lett.
1725-ben követte Padre Ferdinando Gridi-t, mint „maestro di capillla” (zenei tanító). Ebben az állásban is maradt haláláig, gyakorlatilag ki sem mozdult Bolognából, és a templomhoz tartozó rendházban éldegélt. 1729-ben szentelték pappá. Első művei 1724- ből származnak, és nyomtatásban 1734-ben jelentek meg először munkái „Litaniae atque antiphonae finales Beatae Virginis Mariae” (Litánia és a Boldogságos Szűz Mária záróhimnusza) címmel. Később is csupán három világi művét adták ki.1758-ban lett az „Accademia dell’Istituto delle Scienze di Bologna” (Bolonyai Tudományos Akadémia Intézete), tagja miután benyújtotta „Dissertatio de usu progressionis geometricae in musica” (Értekezés a geometriai progresszió használatáról a zenében) című pályaművét. Ebben az évben vette fel a híres „Accademia Filarmonica” is tagjai közé. Egyáltalán azért húzódott addig a folyamat, mert szerzetesek felvételéhez módosítani kellett az alapszabályt. 1776-ban lett a római Árkádiai Akadémia (1690-ben Rómában alapított irodalmi társaság) tagja Aristosseno Anfioneo álnéven.
Egész életében szorgosan oktatott, írt és komponált és csak néhány utazást tett: 1759-ben Firenzébe, Siena-ba és Pisa-ba, illetve néhány további alkalommal Rómába.
A Vatikánban és Pádovában is ajánlottak föl neki jelentős posztot, de ő ragaszkodott szülővárosához.
Kortársai rendkívül nagyra becsülték. A 20 éves Mozart így írt neki: „Soha nem szűnő fájdalommal gondolok arra, hogy távol vagyok attól a személytől, akit a világon a legjobban szeretek, becsülök és tisztelek.” (Ez azért nagyon fontos, mert Mozart közismerten nem igazán dicsért senkit.)
Rendkívüli zeneelméleti tudása, az ebből fakadó magabiztosság és nagylelkűség volt pedagógiai sikereinek kulcsa. Tanítványainak száma több mint százra tehető, akik közül néhányan csak pár alkalomra szóló instrukciókat kaptak, míg mások éveken keresztül rendszeresen jártak hozzá. Utóbbiak száma közel jár a hetvenhez, akik közül a legnevesebbek J.C. Bach, Bertoni, Grétry, Jommelli, Mozart és Naumann. Martini elsősorban ellenpontra tanította őket, célzatosan az „Accademia Filarmonica”-ba való felvételüket elősegítendő. Fennmaradt szolfézs gyakorlatai alapján énektanárként is dolgozott. A befolyó tandíjat zenei gyűjteményének bővítésére használta, ami Burney beszámolója szerint, mintegy 17.000 kötetre rúgott 1770-ben. Históriai szempontból szerteágazó levelezése különös figyelmet érdemel. A mintegy 6000 fennmaradt neki szóló levél szerzői között van Agricola, Burney, Locatelli, Marpurg, Metastasio, Quantz, Rameau, Soler és Tartini. Szerteágazó zeneelméleti vitába bonyolódott Raemau-val és Tartinivel. Zenetörténészként is jeleskedett, de „Storia della musica” című művének csupán első 3 (a görög zenével bezárólag) kötetét fejezte be. Legjelentősebb műve az oktatási gyakorlatának könyv- formába öntése. Az „Esemplare, o sia Saggio fondamentale pratico di contrappunto” (1774–6) példákon keresztül ismerteti az ellenpont gyakorlatát.
A kézikönyv nem szigorú elméleti munka, hanem inkább haladó jelölteknek szóló példagyűjtemény. Zeneszerzőkét Martin jelentősége sokkal kisebb. A változó zenei környezetnek heterogén kompozíciós életművel felelt meg. Stiláris szintézisre nem törekedett, hol a palestrinai ellenpont elveinek megfelelő „stile antico” egyházi műveket vetett papírra, hol gáláns opera buffákat írt. Legjelentősebb műve a „Clavier-Übung”-jának egyértelmű hatását mutatja (Sonata prima). Ez orgona műveivel és egyházi darabjaival együtt életművének az erőfitogtató kontrapunktális oldalát mutatja. Operái ugyanakkor a homofon galantéria hatásvadász fordulataira támaszkodnak. A két stílus egyesítése, vagy szonáta formán alapuló koncepcionális váltás nem foglalkoztatta. Mintegy 500 képből álló zeneszerzői portrégyűjteménye is igen jelentős.
Mintegy 1500 fennmaradt művéből 1000 darab oktatási segédanyag.
Nagyobb szabású művei:
Oratóriumok:
Santa Maria di Galliera, 1734
San Pietro 1738
San Pietro 1739
L’assunzione di Salomone al trono d’Israello
Il sagrificio d’Abramo
Deposizione dalla croce
Litaniae atque antiphonae finales Beatae Virginis Mariae (1734)
Pieces in La recreazione spirituale nella musica (1730)
Intermezzók:
Azione teatrale (1726)
La Dirindina (1731)
L’impresario delle Canarie (1744)
Il maestro di musica (1746)
Don Chisciotte (1746)
Views: 5