HOGY LETT PÚPOS A TEVE?
Ez a mese, ami most következik, azt meséli el, hogy lett púpos a teve.
Az idők legelején, mikor a világ vadonatúj volt még és az állatok éppen hogy dolgozni kezdtek az ember számára, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy teve, aki egy farkasordító sivatagnak a kellő közepén éldegélt, mivel dolgozni nem volt kedve; és mellesleg szólva, ez a teve maga is ordítozni szokott. És cserjéből, törzsből, tamarindából élt és átkozottul lusta volt. És ha valaki megszólította, így felelt:
– Púp!
Egy hanggal se szólt többet ennél: – Púp!
Nemsokára hétfőn reggel fölkereste őt a ló. Nyereg volt a hátán, zabla a szájában és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere innen és ügess úgy, mint mi többiek!
– Púp! – szólt a teve; és a ló távozott és elmondta az embernek.
Nemsokára fölkereste a tevét a kutya. Bot volt a szájában és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere és szolgálj úgy, mint mi többiek!
– Púp! – szólt a teve; és a kutya távozott és elmondta az embernek.
Nemsokára fölkereste a tevét az ökör, járom volt a nyakán és így szólt:
– Hallod-e, te teve, gyere és szánts úgy, mint mi többiek.
– Púp! – szólt a teve; és az ökör távozott és elmondta az embernek.
Ezen a képen ott látod a dsinnt, amint bele kezd varázslatába, amelytől a teve megpúposodott. Azután egy vonalat húzott az újjával a levegőben, és ez a vonal megmerevedett, azután egy tojást – ezt mind ott láthatod a kép alján – és azután egy bűvös tök keletkezett, amely óriás fehér lánggá változott át. Ekkor fogta a dsinn a bűvös legyezőjét és legyezte vele a lángot, amíg a láng maga is varázslattá nem lett. Derekas egy varázslat volt és csakugyan igen barátságos varázslat, bár a teve restsége büntetéseképpen megpúposodott tőle. Valamennyi sivatagnak a dsinne ugyanis az egyik legbájosabb dsinn, és soha életében nem művelt semmi valóban kellemetlen dolgot.
És aznap este kapta magát az ember és összehívta a lovat és a kutyát és az ökröt és így szólt:
– Halljátok-e, ti hárman, én bizony nagyon sajnállak benneteket (mikor olyan vadonatúj még a világ); – de az a púpoló teremtés a sivatagban nem tud dolgozni, mert különben ő is itt volna már. Nem is bánom hát, maradjon magának; de nektek kétszerannyit kell majd dolgoznotok, hogy pótoljátok őt.
Ezt hallván azok hárman, nagyon megharagudtak (mikor a világ olyan vadonatúj volt még) és kupaktanácsot ültek és tanakodtak a sivatag szélén. És a teve oda ment hozzájuk, kényelmesen kérődzve és átkozottul lustán és kinevette őket. Azután így szólt: – Púp! – és újra eltávozott.
És nemsokára arra vetődött a dsinn, aki minden sivatag őre és porfelhőben utazott (mert a dsinnek mind így utaznak, mivel ez bűbájosság) és megállt a kupaktanács láttára hármuk mellett.
– Minden sivatag hatalmas dsinnje, – szólt a ló; – mondd csak, rendjén van-e az, hogy valaki lustálkodjék, mikor ilyen vadonatúj még a világ?
– Semmiképen nincs rendjén, – felelt a dsinn.
– Nos akkor, – szólt a ló, – van egy mihaszna teremtés a farkasordító sivatag kellő közepén (aki ordítani szokott maga is), hosszú a nyaka, hosszú a lába és ez a mihaszna teremtés egy szemernyit sem dolgozott hétfő reggel óta. Nem akar ügetni.
– Púp! – szólt a dsinn, füttyentve, – ez az én tevém, Arábia minden aranyára! Ugyan mit beszél!
– Ennyit mond csak: «Púp!» – szólt a kutya, – és nem akar szolgálni.
– Nem szól más semmi egyebet?
– Csak annyit: «Púp!» – szólt az ökör, – és nem akar szántani.
– Jól van, – szólt a dsinn, – majd elbánok én vele, csak egy percig várjatok!
A dsinn beburkolózott porköpönyegébe, keresztül repült a sivatagon és ráakadt a tevére, aki átkozottul lustálkodva egy pocsolya tükrében nézdegélte magát.
– Hallod-e, te bugyborékoló, hosszú lábú barátom, – szólt a dsinn; – azt hallom, hogy egy szemernyit sem akarsz dolgozni, mikor olyan vadonatúj még a világ?!
– Púp! – szólt a teve.
Ezen a képen láthatod minden sivatagnak a dsinnjét, amint bűvös legyezőjével irányítja a varázslatot. A teve egy ákácágat fal be éppen s éppen azt mondja: «Púp»; de az egyszer sok volt már a «Púp»-ból (a dsinn meg is mondta neki előre) és így támadt a púpja. Az a nagy, kötélszerü holmi, ami a hagymagumóféléből kinő, a varázslat, s ennek a vállán ott láthatod a púpot. Ez a púp pontosan ráillik a teve lapos hátára. A teve sokkal inkább el van merülve abba, hogy a pocsolyában a saját maga képében gyönyörködjék, sem hogy észrevehetné, mi történik vele.Ez alatt az igazi kép alatt van egy másik kép is, képe a világnak, amely újdonatúj volt még. Láthatsz ezen a képen két füstölgő tűzhányót, néhány más hegyet és egynéhány követ, egy tavat, egy fekete szigetet, egy kígyózó folyót, sok más egyebet, sőt Noé bárkáját is. Nem rajzolhattam le a dsinn valamennyi sivatagját. Azért hát csak egyet rajzoltam le. Ez azonban igazán puszta sivatag.
A dsinn leült, kezére hajtotta az állát és egy nagy bűvölésen gondolkozott, mialatt a teve folyton nézegette magát a pocsolyában.
– Külön munkát okoztál hétfőn reggel óta három barátomnak, mivel olyan átkozottul lusta teremtés vagy, – szólt a dsinn; és tovább gondolkozott a bűvölésen, állát kezére támasztva.
– Púp! – szólt a teve.
– Én bizony a te helyedben nem mondanám ezt többé, – szólt a dsinn; – egyszer csak meg találják sokalni. Hallod-e, te bugyborékoló barátom, azt akarom, hogy te is dolgozzál.
És a teve újra csak így szólt:
– Púp!
De jóformán ki sem mondotta még, mikor egyszerre csak azt látja, hogy a háta, amelyre rettentően büszke volt, elkezd dagadni, dagadozni és nagy, vastag, inogó púppá dagad.
– Látod-e? – szólt a dsinn. – Ez a te tulajdon púpod, amelyet lustálkodással szereztél becses személyednek. Ma csütörtök van és te hétfő reggel óta, amikor a munka megkezdődött, nem dolgoztál semmit. Most eredj dolgozni!
– Hogy menjek? – szólt a teve. – Ezzel a púppal a hátamon?
– Ez szándékosan termett a hátadon, – szólt a dsinn, – mivel három napot ellustálkodtál. Ezentúl fogsz tudni dolgozni három álló napig egyfolytában ennivaló nélkül, mivel elélhetsz púpodból; és eszedbe ne jusson soha azt mondani, hogy én nem tettem semmit az érdekedben! Gyere ki a sivatagból, eredj el a három barátomhoz és viselkedjél illedelmesen, te púpos!
És a teve belenyugodott a púpjába és fölkereste púpostul a három barátját. És e naptól fogva mind a mai napig békén hordja púpját a teve. De azt a három napot, amit a világ legelején ellustálkodott, sohasem pótolta ki és sohasem tudta megtanulni, hogyan kell illedelmesen viselkedni.
Valamikor réges-régen élt egy lakatlan szigeten a Vöröstenger partján egy perzsa ember, akinek kalapjáról a napsugarak a keleti pompánál is pompásabban verődtek vissza. És ennek a perzsa embernek ott a Vöröstenger partján nem volt egyebe, csak a kalapja és a kése és egy sütő-kályhája, olyan fajtájú, amihez soha, de soha nem szabad hozzá nyúlnod.
És egy szép napon kapta magát, összeszedett lisztet, vizet, mazsolaszőlőt, szilvát, cukrot és sok más egyebet és kalácsot gyúrt magának, két láb hosszút, három láb széleset.
Bizony mondom, felséges kalács volt ám ez (bűvös kalács) és a perzsa ember felrakta a kályhára, mert ő neki szabad volt sütni-főzni ezen a kályhán és sütötte, sütötte, amíg egészen meg nem barnult és gyönyörűséges jó szaga nem lett.
De amikor már éppen meg akarta enni, leballagott a partra a sziget teljességgel lakatlan belsejéből egy rinocérusz, akinek szarva nőtt az orrán, két kis disznószeme van és aki meglehetősen neveletlen.
És akkoriban éppen ráillett még a bőre a rinocéruszra, úgyhogy nem volt rajta sehol egyetlen egy kis ráncocska sem. Szakasztott olyan volt ez a rinocérusz, mintha most került volna ki Noé bárkájából; csakhogy persze sokkal nagyobb volt. Akkoriban nagyon neveletlen volt ám a rinocérusz, és neveletlen most is, és neveletlen marad örökkön-örökkétig.
Ezen a képen ott látod a perzsát, amint elkezdi enni a kalácsát a Vöröstenger lakatlan szigetén, egy igen forró napon; és ott látod a rinocéruszt, amint a sziget teljesen lakatlan belsejéből előjön, amely, amint tisztán láthatod, egészen sziklás. A rinocérusz bőre egészen lágy, s az a három gomb, amellyel összegombolódik, alul van, azért nem is láthatod. Azok az angolnaszerű dolgok a perzsa kalapján a napsugarak, amelyek a napkeleti pompánál is pompásabban visszaverődnek, mert ha igazi sugarakat rajzoltam volna, betöltenék az egész képet. A kalácson sávok vannak, és az a kerék, amely elől a homokban hever, hajdanában Fárao egyik kocsijához tartozott, amellyel megpróbált áthajtatni a Vöröstengeren. A perzsa megtalálta és megtartotta játékszernek. A perzsa neve Bomonji Pestonji volt s a rinocéruszé Strorks, mert mindig a száján keresztül lélekzett az orra helyett. A sütőkemencét egyáltalán nem is kérdezném, ha a te helyedben volnék.
Így szólt: – Hau! – és a szegény perzsa otthagyta a kalácsát és felmászott egy pálmafa tetejére és nem vitte magával semmi egyebét, csak a kalapját, amelyről a napsugarak a keleti pompánál is pompásabban verődtek vissza.
És a rinocérusz fellökte a kályhát az orrával, és a kalács kigurúlt a homokra és a rinocérusz felszúrta az orrán lévő szarvára és befalta, és aztán távozott, a farkát csóválva, és visszatért a sziget puszta, teljességgel lakatlan belsejébe, amely határos a Mazandora és Socotra szigetekkel és az egyenlítő hegyfokaival.
A perzsa ember pedig lemászott a pálmafáról, lábra állította a kályhát és elénekelte a következő kis verset, amelyet – mivel te még úgy sem hallottad soha, – elmondok én is:
A kalácsom tolvaja
Vakaródzék, ihaja!
És ez a kis vers sokkal többet mondott ám, mint sem gondolhatnád.
Mivel – öt hét mulva – éppen egy forró hullám hömpölygött végig a Vöröstengeren, – és minden élő teremtmény pőrére vetkezett. A perzsa letette a kalapját; a rinocérusz pedig levetette a bőrét és a vállára akasztotta, – mikor leballagott a partra, hogy megfürödjék. Akkoriban ez a bőr három gombra járt alul s olyan volt, mint valami esőköpönyeg. A rinocérusz egy kukkot sem szólt a perzsa ember kalácsáról, mert hiszen az utolsó morzsáig befalta; és illetlen volt akkor is, ma is az, és az lesz örökkön-örökkétig. Egyenesen bebaktatott a vízbe és bugyborékolt az orrán keresztül, és a bőrét kint hagyta a parton.
A perzsa pedig nemsokára megérkezett és megtalálta a bőrt és olyat mosolygott, hogy a szája kétszer a füléig ért. – Azután háromszor körültáncolta a bőrt és a kezét dörzsölte örömében. Majd visszament a tanyájára és tele rakta a kalapját kalácsmorzsával, mert a perzsa sohasem evett mást, mint kalácsot – és sohasem söpörte ki a tanyáját. Azután fogta a bőrt, és megrázogatta és megnyomkodta és dörzsölte és úgy telegyömöszölte régi, száraz, szúrós, csiklandós kalácsmorzsával, és megpörkölt mazsolaszőlővel, hogy jobban már nem is lehetett. Azután felmászott a pálmafája tetejére és várta, hogy a rinocérusz kibújjon a vízből és belebújjon a bőrébe.
És a rinocérusz meg is tette. Magára gombolta három gombjával a bőrt, és a kalácsmorzsa úgy szurkálta, mint az ágyba pottyant kalácsmorzsa. És a rinocérusz elkezdett vakaródzni; de ez csak még rosszabb volt. És lefeküdt a homokba – és hempergett, hempergődzött, és valahányszor egyet hemperedett, a kalácsmorzsa annál jobban csípte, szúrta, csiklandozta. Ezután nekiszaladt a pálmafának és hozzádörgölődzött.
Olyan sokáig és olyan erősen dörgölődzött, hogy egy nagy ráncot dörgölt a bőrébe a vállán, és egy másik ráncot alul, ahol a gombok voltak, (de a gombokat ledörgölte) és egy pár ráncot dörgölt a lábaira is. És rettentő dühös lett; de a kalácsmorzsa egy cseppet sem törődött dühével. Benne volt a bőrében – és szúrta, csípte, csiklandozta.
Ezen a képen Bomonji Pestonji, a perzsa, fönt ül a pálmafán és figyel Strorksra, a rinocéruszra, aki a teljesen lakatlan sziget mellett az öböl közelében fürdik és bőrét kint hagyta a parton. A bőr ott hever éppen a szikla alatt a pálmafa tövében egy hűvös helyen. Ezért nem is láthatod. A perzsának új kalapja van, amely pompásabb a napkeleti pompánál. Olyan kalap, aminőt a perzsák szoktak viselni. Kezében kés van, hogy belekarcolja a nevét a pálmafákba. Azok a feketeségek a szigeteken, kint a nyílt tengeren, maradványai olyan hajóknak, amelyek a Vöröstengerben hajótörést szenvedtek. De valamennyi utast sikerült megmenteni; és ezek haza is mentek.Az a feketeség a vízben közel a parthoz, nem hajóroncs, hanem Strorks, a rinocérusz, aki bőre nélkül fürdik. A bőre alatt éppen olyan fekete volt, mint előbb, amikor rajta volt a bőre.
Végre hazatért a rinocérusz rettentő dühösen és rettentően vakaródzva; – és attól a naptól fogva mind e mai napig minden rinocérusz ráncosbőrű és dühös természetű, – a bőrében lévő kalácsmorzsa miatt.
A perzsa pedig lemászott a pálmafáról, fején a kalapjával, amelyről a napsugarak minden napkeleti pompánál pompásabban verődtek vissza. Felkapta a sütőkályhát és fölszedte a sátorfáját, útnak indulva Oretavo, Amygdala, Anantarivo füves fensíkja és Sonaput lápföldje felé.
Fordította Mikes Lajos
Visits: 19