Doc & Richard Watson – Third Generation Blues (1999) Sugarhill

Doc Watson (Arthel Lane Watson 1923-2012) a Doc (Doki) becenevet fiatalon, egy élő rádiófelvétele alkalmával kapta.
Watson egyéves korában egy betegség következtében veszítette el látását. Zenei tehetsége hamar megmutatkozott, első gitárját gyerekkorában kapta. Villámgyors pengetésével hozzájárult, hogy az ötvenes-hatvanas évekre a gitárhangzás előtérbe kerüljön. Játéka számos zenészre gyakorolt nagy hatást. Richard unokája szerint, akivel ezt a lemezt is készítette, virtuozitása kollégáit is megdöbbentette, sokan érezték magukat a társaságában “leforrázva”.
Zenei karrierje 1960-ban kezdődött, amikor Ralph Rizzler zenész és menedzser a szárnyai alá vette. Három évvel később már fellépett a Newport Folk Fesztiválon, első lemezszerződését egy évvel később írta alá. Pályafutása során 60 albuma jelent meg, ebből hét nyert Grammy-díjat. Nyolcadik Grammyjét, az életműdíjat 2004-ben kapta meg. 1997-ben Bill Clinton elnök a legrangosabb amerikai művészeti kitüntetést (National Medal of the Arts) adományozta Watsonnak.

Fia, Merle Watson 1964-től lépett fel vele, ám 1985-ben egy baleset következtében 35 esztendősen elhunyt. Doc Watson fontolóra vette visszavonulását, ám aztán fia emlékére megalapította az észak-karolinai MerleFestet. A Wilkersboróban évente szerveződő zenei fesztivál bevétele egy helyi közösségi főiskolát támogat. A fesztivál hagyományosan a “tradicionális plusz” zene ünnepe: Watson és fia nevezték így repertoárjukat, amely az Appalache hegység hagyományos zenéjétől minden egyéb stílusig terjedt, amihez éppen kedvük volt.
Zenész kollégái mély tisztelettel emlékeztek meg róla. Mint a gitáros Pete Huttlinger elmondta, megadatott neki az a ritka tehetség, hogy bármit játszott, az a szám olyan lett, mintha a sajátja volna, “rányomta a bélyegét”.

Beverly Perdue észak-karoliniai kormányzó a halála utáni megemlékezésében felidézte, hogy Doc Watson beutazta a világot, de mindig visszatért szülőhelyére, Deep Gapbe. Mint hozzáfűzte, Észak-Karolina szerencsésnek mondhatja magát, hogy kultúrájának és értékeinek olyan nagykövete volt a világban, mint Watson.

2011-ben életnagyságú szobrot kapott Boone-ban, azon a helyen, ahol egykor utcai zenészként keresett pénzt családja támogatására. Watson kérésére az alábbi felirat került az alkotás mellé: “Csak egy az emberek közül”. (MTI)

1. “Honey Please Don’t Go” (White) – 2:48
“If I Were a Carpenter” (Tim Hardin) – 2:51
“House of the Rising Sun” (Holmes, Ray) – 3:19
“Gypsy Davey” (Darby) – 4:34
“St. James Infirmary” (Joe Primrose, Traditional) – 5:04
“Uncloudy Day” (Josiah K. Alwood) – 2:51
“South Coast” (Dehr, Eskin, Miller, Ross) – 4:05
“Milk Cow Blues” (Kokomo Arnold) – 4:00
“Train Whistle Blues” (Jimmie Rodgers) – 2:59
“Moody River” (Gary D. Bruce) – 2:55
“Columbus Stockade Blues” (Jimmie Davis, Eva Sagent) – 3:31
“Walk on Boy” (Mel Tillis, Wayne Walker) – 3:08
“Summertime” (George Gershwin, Ira Gershwin, DuBose Heyward) – 3:25
“Precious Lord Take My Hand” (Daniels, Jones) – 2:47

Doc Watson – guitar, harmonica, vocals
Richard Watson – guitar
T. Michael Coleman – bass

http://tinyurl.com/y7xnvw4q

0

Találatok: 2

Publication author

offline 2 óra

Levin

Avatar 365
Comments: 2132Publics: 4573Registration: 22-09-2017

Vélemény, hozzászólás?

Authorization
*
*
Registration
*
*
*

tizenhét − három =

Password generation