Earl Hines (1903. december 28. – 1983. április 22.)
Hines kiváló zenész volt, a jazz zongorajáték fejlődésének jelentős figurája, aki 1918-ban kezdte profi karrierjét.
Ez idő tájt szülővárosa fúvószenekaraiban kornettozott.
1923ban Hines számos Pittsburgh környéki bandában játszott, az énekesnő Lois Deppe zeneigazgatója lett, Chicagóba költözött.
A chicagói bandákkal főleg színházi körökben szerepelt a városban.
A zenekarok között volt a Carroll Dickerson és Erskine Tate által vezetett zenekar. 1927-ben Louis Armstronggal fogtak össze, zongorázott, zeneigazgató volt, és Armstrong partnere egy night-clubban, ahol a harmadik tag Zutty Singleton volt. Hines a húszas évek végén egy sor olyan felvételt készített Armstronggal, amelyek klasszikusok lettek: ezek voltak a Hot Five, Hot Seven és Savoy Ballroom Five lemezek, de közöttük volt a korai jazz egyik legünnepeltebb csúcsfelvétele, a “Weather Bird” duettje is. 1927-ben szerepelt Jimmy Noone bandájában is, majd a következő évben felkérték, hogy a chicagói Grand Terrace részére állítson össze egy zenekart. Ez a szerződés rendkívüli népszerűséget hozott számára és végig tartott a harmincas években, ami meglehetősen szokatlan a big band történelemben. Kevésbé ismert tény, hogy a swingkorszakban az Egyesült Államokban turnézó zenekarok csak lemezfelvételek és alkalmi rádióadások által voltak ismertek a big bandek rajongóinak többsége előtt, akik tudták, hogy Hines mit csinál.
Olyan kiemelkedő hangszerelőkkel dolgozott, mint Jimmy Mundy, és olyan elsőrangú szekciótagjai voltak, mint Trummy Young, Darnell Howard és Omer Simeon. A zenekar a zenei haladás élén járt, megelőzve a sokkal jobban ismert kortársai legtöbbjét.
Ez részben így volt 1937 után is, amikor Budd Johnson hangszerelő megérkezett a csapathoz, aki olyan big band stílust hozott magával, amely a bebop mozgalom előrevetítése. Hogy Hines miért maradt oly sokáig a Grand Terrace-ban, az kérdéses; valószínűleg az a válasz, hogy kevés választása volt: a Grand Terrace tulajdonosai gengszterek voltak, és mint Jo Jones visszaemlékezett: , Earl késsel a torkán és pisztollyal a hátában játszott, amíg csak Chicagóban volt”.
A negyvenes évek elején Hines olyan zenészeket szerződtetett, akikkel modernizálni tudta zenekarát, nála játszott Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Wardell Gray. E tevékenységéért Duke Ellington azt mondta a zenekarról, hogy az “a bebop inkubátora” volt. Hines szerződtette Billy Eckstine és Sarah Vaughan énekeseket is, ám végül 1947-ben feloszlatta zenekarát, és csatlakozott a Louis Armstrong’s All Starshoz, amellyel 1951-ig maradt. Ezután saját kisegyütteseit vezette, hosszú ideig a San Franciscó-i Club Hangover volt ezek otthona. 1957-ben Jack Teagarden all star formációjával, amelynek mintája az armstrongi együttes volt, mint társ-zenekarvezető Európában turnézott. Hines az ötvenes és hatvanas években a háttérbe húzódott, és minden jel arra mutatott, hogy vége a nagy napoknak. 1964-ben Stanley Dance író New Yorkban szervezett egy koncertsorozatot, és akkor minden megváltozott. Az egymás után következő lemezfelvételek kamatoztatták a koncertek hatalmas sikerét, és ettől kezdve Hines a haláláig állandóan turnézott, és sok lemezfelvételt készített. Bár a későbbi években a kísérő zenészek nagyon sokszor nem érték el a vezető nagyságrendjét, saját invenciózussága a legmagasabb szinten volt, és a hetvenes évekbeli előadások némelyike elérte a fél évszázaddal korábbi, alapvető jelentőségfa munkák szintjét Hines briliáns és dinamikus játékos, kiváló a technikája, amelyben drámai tremolókat használ. Szólistaként invenciójának ereje fenomenális.
Eredetileg együttesjátékos volt, később fejlesztette magát nagy szólóművésszé, ezzel sok más zongoristától eltér, akik szólistaként kezdtek, és utána adoptálták stílusukat egy zenekarba. Hines innovatív zongorastílust vitt a jazzbe, ahol világosan artikulálja a dallamot, amelynek vonalát gyakran jellegzetes tremolója a fúvósjátékosok vibrátójára hasonlít. Mindez odavezet, hogy technikáját “trombitastílus’-nak nevezik. A Hinest példaképül választó zongoristák számát igen nehéz meghatározni: nem túlzás azt állítani, hogy mindazok akik 1927 után jazz-zongorát játszottak valamilyen formában, azon az úton jártak, amelyet ő jelölt ki. Bizonyosan hatott játéka Nat,, King’ Cole-ra, Mary Lou Williamsre, Billy Kyle-ra és Teddy Wilsonra, aki maga is a harmincas évek innovátorai közé tartozik. Ebben az időszakban talán Art Tatum az egyetlen, aki csak saját csillagát követi.” (Jazz-zenészek Lexikona)
A számok:
01. Medley: Black Coffee / Bluesette / World On A String (6:27)
02. At Dawn (3:36)
03. Liza (0:58)
04. Minnie H (2:12)
05. Ol’ Man River (1:28)
06. Do It Yourself (3:19)
07. Satin Doll (5:41)
08. Triple X (5:21)
09. Sweet Lorraine (2:47)
10. Quiet Nights (1:07)
11. More (1:03)
12. Shiny Stockings (2:36)
13. Sometimes I’m Happy (5:12)
A zenészek: Earl Hines – piano, vocals; Harold “Money” Johnson – trumpet; Booty Wood – trombone; Bob Donovan – clarinet, alto saxophone; Bud Johnson – tenor & soprano saxophone; Bill Pemberton – bass; Oliver Jackson – drums.
https://tinyurl.com/yb5l4fx3
Visits: 4
Publication author
