Mike Oldfield (1953) érdemei kétségtelenek és elévülhetetlenek. Úgy hiszem ő lesz az akit majd sok év múlva is olyan zeneszerzőként fognak emlegetni, mint ma a klasszikusokat. Nagyon fiatalon húzott egy nagyon zseniálisat a Tubular bells-szel, és utána még jónéhány egyéni hangvételű, be nem sorolható, néhol határokat feszegető darabot tett az asztalra.
Oldfield kezdetben komplex, főleg instrumentális lemezekkel jelentkezett. A 80-as évek elején készültek el első popdalai. Az előző nagylemez hatalmas popslágerei után ezt az irányvonalat követte kilencedik albumán is. Ez volt az első lemeze, amelyen kevesebb az instrumentális felvétel, mint a vokális.
A számok:
01. To France – 4:37
02. Poison Arrows – 3:57
03. Crystal Gazing – 3:02
04. Tricks of the Light – 3:52
05. Discovery – 4:35
06. Talk About Your Life – 4:24
07. Saved by a Bell – 4:39
08. The Lake – 12:10
A zenészek: Maggie Reilly – vocals; Barry Palmer – vocals; Mike Oldfield – all other instruments, producer.
https://tinyurl.com/y8vsn6dk
Visits: 21
Publication author
Ő egy túlértékelt zenész. Van ilyen, kb. 10 évenként ad ki jó albumot a többin meg önmagát másolja. Számomra a Tubular Bells II. az etalon tőle, leszámítva az utolsó dalt.
Tudod, ha valakit a szakma, és a közönség is “túlértekel”, abban azért csak kell valaminek lennie.
Én egyébként, ha másért nem, az 1996. júniusi Kisstadionbeli koncertje miatt sem vagyok vele szemben elfogult.
A koncert, ha jól emlékszem este 8 órától 10 óráig volt meghirdetve. Mivel az a június nagyon csapadékos volt, és a koncert napján is köröztek az esőfelhők, a fedetlen Kisstadonba igyekvő nézők szinte kivétel nélkül esernyővel érkeztek. Belépni azonban csak az esernyők leadását követően lehetett.
Oldfield a koncertet pontosan 8 órakor megkezdte. Nekünk szerencsénk volt, negyed kilencre már bejutottunk, de voltak, akik csak kilenckor tudták elfoglalni a helyüket. A koncert minden szempontból tökéletes volt. De Oldfield pontosan 10 órakor letette a gitárját, és távozott. A vastapsra egyszer visszajött, meghajolt, és kiment. Mi pedig ott álltunk, vörösre tapsoltuk a tenyerünket, és csalódottan megindultunk visszaszerezni az esernyőinket.
Oldfield korszakos zenész, bár az utóbbi évtizedekben valóban lehet úgy is nézni, hogy tízévente ad ki jó albumot – mivelhogy ellimonádéizálódott a Crisis tájékán kezdve. Ezzel együtt, a “jó” albumai (Tubullar Bells-ek, Hergest Ridge, Ommadawn, Incantations, Amarok megkerülhetetlenek, a zenetörténet alapjaihoz tartoznak. Én sajnálom a legjobban, hogy egy idő után elkezdett dalospacsirtává válni, de tőle még a popzenét is kénytelen vagyok viszonylag szívesen hallgatni, pedig nálam popzenerühellőbb a világon nincs, nálam Kurtágnál, Snyitkénél, Cage-nél kezdődik az igényszint, hehe. No és a populáris, dalospacsirtás lemezein is vannak kiváló instrumentális szerzemények – például az említett, egy lemezoldalnyi Crisis is alapmű. Oldfield kultúrhérosz! 🙂