Ralph Towner lemezéről írta Günsberger Ákos a jazzma.hu-n: “Emlékszem, egy barátom mesélte nekem azt a történetet, mikor jazzelmélet órán a tanár feltette a kérdést: mi a különbség Stravinsky „Tavaszi áldozat”a és Miles Davis „So what?” című száma között? Kapásból nehéz erre az értelmetlennek és egyszersmind rendkívül tágnak tűnő kérdésre válaszolni, azonban egy dolgon keresztül mégis jól megfogható: a kulcs a két darab eltérő szemléletmódjában rejlik.
Míg az elsőben a kompozíció a fontos, a másikban az improvizáció. Szerintem az igazán izgalmas dolgok akkor kezdődnek, mikor ezt a kettőt megpróbálják valahogy vegyíteni. Ez történt a Towner-Muthspiel-Grigoryan Trio első lemezénél is, ahol az improvizáció a kompozícióból kinövő természetes folyamat, a darab nem csak indok arra, hogy a zenészek megmutathassák rejtett vagy felszínen lévő képességeiket.
Ez a fajta kompozíciócentrikusság a zeneszerző-zongorista-gitáros Ralph Towner “védjegye”. Zenekarában, az Oregon-ban is óriási szerepet játszanak maguk a szerzemények, ahol (hogy magamat ismételjem) az improvizáció egy folyamatnak a része vagy inkább következménye és nem egy öncélú magamutogatás. Ez a fajta természetesség nem csak a kompozíciókban, hanem magukban a szólókban is megmutatkozik. Mindhármójuk játéka borzasztóan letisztult, sallangoktól és fölösleges artistamutatványoktól mentes, dallamos és énekszerű. A kíséret is nagyon kötött és megkomponáltnak ható, egyszerű ritmikájú, aminek következtében megint csak elrugaszkodik a hagyományos jazz-zenéktől, ahol legtöbbszor a szólójátékost kísérők “adják alá a lovat”. Itt a szólistát arra készteti, hogy a fix közeghez mintegy kommentárt nyújtson, vagy azt kiegészítse.
Nagyon nehéz egy azonos hangszerekből álló együttesben, ritmusszekció hiányában fenntartani az érdeklődést és lüktetésérzetet, de úgy vélem, hogy pont emiatt a tudatosság miatt sikerült. Nem zavarják egymást a zenészek, hanem mindenkinek megvan a pontos helye a szerkezetben, van, hogy valaki csak pár hangot játszik középlágéban, van valaki, aki kísér és van a szólista, de sok a duó rész is. A változatosságot segíti az is, hogy legtöbbször különböző jellegű hangszereken játszanak (Muthspiel végig hagyományos jazzgitáron, Towner klasszikus- és 12 húros gitáron, Grigoryan klasszikus- és baritongitáron), ez is erősíti a különbözőséget és rétegzettséget.
Egyesével nagyon nehéz véleményt mondani a számokról, borzasztóan erős a lemez összetartóereje, érdemes tehát egyben hallgatni. Miközben írom ezt a cikket, már vagy harmadszorra megy folyamatosan, és így sokadjára is olyan a hatása, mintha elsőre hallanám. Igen, itt érkezünk meg a kis “de” dologhoz a lemezzel kapcsolatban. Elképesztő hangzásvilág, remek akusztikai tér, a lélegzetvételtől a pengetésig mindent kristálytisztán hallhatunk, ami óriási élmény, minden letisztult, viszont mindez magával hoz egyfajta nyugodt szépséget, ami áthatja az egész lemezt, és amitől (bár fáj kimondani) kicsit unalmas is tud lenni. Ami csak szép (bármennyire is nehéz annak lenni), az egy idő után ki tud üresedni. “Az igazat mondd, ne csak a valódit” – a József Attila idézetet kissé átköltve talán azt tudnám mondani a lemezre vonatkoztatva: az igazat mondd, ne csak a szépet. Ebből sajnos az igazság sokszor háttérbe szorul, és csak a szépség kerül előtérbe, hiányzik sokszor a “dög”, a bevállalás, a kétesélyes dolgok, a játék, a másiknak feldobott labdák, egymás hergelése. Mindennek hiányában (vagy inkább cserébe) kapunk egy olyan albumot, ami kikapcsol, ami sötétben, csukott szemmel beindítja a fantáziánkat, és egyfajta belső utazáson vehetünk részt, ahol nagyon apró és nagyon finom mozgások és változások zajlanak. Valóban nem váltja meg a világot, nem épít hegyeket, és nem leszünk más emberek utána, mondhatnám úgyis, hogy elmarad a katarzis, viszont 50 percig hagy minket merengeni és gondolkozni, egy kicsit befelé figyelni. És ha “csak” ennyit tesz, akkor talán mégiscsak másként szemléljük utána a világot.”
Kedves Gykrantz, köszönjük a nagyszerű lemezt!
A számok:
01. The Henrysons
02. Father Time
03. Windsong
04. Duende
05. Amarone Trio
06. Travel Guide
07. Die Blaue Stunde
08. Nico und Mithra
09. Tarry
10. Museum of Light
A zenészek:
Ralph Towner – classical and 12-string guitars; Wolfgang Muthspiel – electric guitar, voice; Slava Grigoryan – classical and baritone guitars.
https://zenekucko.com/05051
Visits: 12
Publication author
