Snowy White nevével az átlag rockzene hallgató nem biztos, hogy találkozott. (A kuckó rendszeres látogatói persze nem tartoznak az átlagos rockzene hallgatók közé.)
Nem tartozik a legismertebb gitárosok közé e Föld kerekén. Már a névválasztása is furcsa, mert angol nyelvterületeken egy betű eltéréssel Hófehérkét jelent. Barátunk a rock szakmát már a hetvenes években elkezdte, és karrierje mindmáig tart. Zenei pályája meglepően színes, ugyanis megfordult a progresszív rockban, a hard rock hőskorát is megjárta, hogy végül a rock-blues-nál kössön ki…
Karrierje első mérföldöve a Peter Green-nel való találkozás volt, akivel életre szóló barátságot kötött. Snowy-nak már ekkor voltak próbálkozásai egy saját együttes létrehozására, de egyik sem robbant elég nagyot, hogy a kis klubkoncertek világából kitörjön. Ekkor jött a felkérés a Pink Floydtól. Snowy persze nem lett a banda teljes jogú tagja, hanem ,,csak” háttérgitáros a koncerteken. Néha még a stúdiómunkálatokba is besegített, hallható is gitárjátéka az Animals albumon. 1977-től kísérte a csapatot a turnékon, legnagyobb sikereit az 1980-as The Wall turnén érve el. Ekkor történt, hogy az egyik koncerten nem más állt a közönség soraiban, mint Scott Gorham, gitárost keresve a Thin Lizzy-be. Egyből felfigyelt a kissé visszahúzódó gitáros nagyszerű játékára, és hipp-hopp már meg is kötötték a szerződést. Két album készült vele, a Chinatown és a Renegade. Sajnos a kritikusok nem fogadták kitörő lelkesedéssel a lemezeket, amihez hozzájárult, hogy Snowy-nak nem mást kellett helyettesítenie, mint Gary Moore-t, ami valljuk be szinte lehetetlen feladat, főleg a legjobbnak tartott Lizzy album, a Black Rose után. A Renegade-et sok vérbeli rajongó azonban egy méltatlanul alulértékelt, rengeteg nagyszerű dalt tartalmazó lemeznek tartja (Angel of Death, Renegade, Hollywood, Mexican Girl, mind-mind slágerek lehettek volna).
Snowy 1982-ben búcsút mondott a Thin Lizzy-nek. A hivatalos verzió szerint nem szeretett volna tovább rock zenével foglalkozni, de a pletykák arról szóltak, hogy elege lett Phil Lynott drogproblémáiból. 1983-ban került újra a figyelem középpontjába, amikor is a UK Top 10-ig menetelt a Bird of Paradise-zal. Kísérteties a hasonlóság e dal és a két évvel későbbi Dire Straits Brothers in Arms című nóta között… ezt hallgatván mindenki vonja le a maga következtetéseit, nem vádolnék plágiummal egy akkora nevet, mint Mark Knopfler, mondjuk azt, hogy jelentős ihletettség ténye forgott fenn a fent említett mű megírásakor. (Adamwarlock, hardrock.hu)
A számok:
1 Highway To The Sun 4:55
2 Can’t Find Love 5:34
3 Burning Love 5:07
4 Loving Man 4:10
5 The Time Has Come 4:46
6 Heartful Of Love 4:33
7 Love, Pain & Sorrow 5:57
8 Hot Saturday Night 5:05
9 Keep On Working 8:59
10 I Loved Another Woman 3:49
11 I Can’t Get Enough Of The Blues 7:13
A lemezt készítő stábról nehéz volt bármit is megtudni, a vendégzenészeket még a lemez borítóján sem nevezték meg.
Pedig az 1. számban Chris Rea slide gitározik, a 7. számban David Gilmour, a 9. számban Gary Moore szólózik, a 3. számban pedig az “aranyhangú” Paul Carrack vokálozik.
https://zenekucko.com/04190
Visits: 9
Publication author
