Ma nagyon egyszerű dolgom van mivel egy olyan albumról szól ez a bejegyzés, amiről nagyon könnyű (és hálás) sokat írni: a progresszív szuper grupp a U.K. debütáló lemeze.
Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de szerintem a zenélés, zeneszerzés – mint a többi művészeti ág – rendkívüli kreativitást igényel, ez nélkül újat, ráadásul maradandót alkotni nem igazán lehet. Na most van egy csomó nagyszerű zenész, akik olyat tesznek le az asztalra, mint Raffaello, Milton vagy Gaudi a maguk területein, aztán a jobbik esetben a lemezt elnevezik magukról, a rosszabbik esetben meg valamelyik természetes számról a sor elejéről (mint például a brit If). Menet közben elfogy a kreativitás?
Pedig hát a zenészek… Tényleg oldalakat lehetne megtölteni velük, a banda tagjai megfordultak itt (a teljesség igénye nélkül): King Crimson, Yes, Genesis, Asia, Roxy Music, Uriah Heep, Wishbone Ash, Soft Machine, Gong. A progresszív zene színe-java, szívcsakrája. De a lemez címe U.K., mintha Shakespeare azt írta volna a Rómeó és Júlia első lapjának tetéjere (vagy ahova abban az időben a címet szokták írni), hogy Shakespeare. Pffff.
Az viszont biztos, hogy a John Wetton vagy Bill Bruford kaliberű zenészeket nem az ütős lemezcímeik miatt szeretjük és hát a jó hír az, hogy a rossz hírek itt el is fogytak. Maga az album zseniális. Mindegyik zenész a legjobbat adja és minden szám az albumon telitalálat. Érdekes módon (szerintem, és ez szigorúan a magán véleményem) a dalokat hallgatva az én lelki füleim előtt megjelennek a többiek is: van egy kicsi Crimson, Yes, Asia, Uriah Heep és a többiek is. Ezt nem kritikaként mondom inkább kedvcsinálóként azoknak akiknek még nem volt szerencséjük a U.K.-hoz. Jók! Mit jók, zsenik!
A lemez a közönségnek bejött, mert a megjelenést követő pár hónapban több mint 250 ezret adtak el belőle (ez meg gondolom bejött a bandának 🙂 ), de kritikusok is jól fogatták. Olyannyira, hogy 2015-ben a Rolling Stone magazin munkatársai 30. helyre beválasztották az albumot a minden idők 50 legjobb progresszív albumai közé (én biztosan előkelőbb helyre raktam volna, de valami miatt nem kérdeztek).
Az album érdekessége, hogy a szerzők sokat építettek a kor nagy csodájára az egy évvel korábban ‘megszületett’ analóg szintetizátorra a Yamaha CS-80-ra, amelyre remek példa az 5. sáv az Alaska. Ennek a mélységei miatt itt szóba sem jöhet holmi könnyed Irsai Olivér vagy valami reduktív rozé, ide komolyabb eszközök kellenek. Pár hónapja egy borrajongó barátomtól kaptam egy üveg Nèprica Promitivo-t (köszi Rezső!), egy pohárkával ebből támogattam meg a hangokat. Valami ilyesmit ajánlok nektek is.
Kötelező darab!
A kiadvány zenei anyaga:
-
- In the Dead of Night
- By the Light of Day
- Presto Vivace and Reprise
- Thirty Years
- Alaska
- Time to Kill
- Nevermore
- Mental Medication
Az előadók:
Allan Holdsworth – acoustic & electric guitar
Eddie Jobson – keyboards, electric violin, electronics
John Wetton – bass, lead and backing vocals
Bill Bruford – drums, percussion
Kellemes zenehallgatást!
https://justpaste.it/3zsvg
Visits: 108
Publication author
