U.K. –  U.K.  (1978/2009) Globe Music

Ma nagyon egyszerű dolgom van mivel egy olyan albumról szól ez a bejegyzés, amiről nagyon könnyű (és hálás) sokat írni: a progresszív szuper grupp a U.K. debütáló lemeze.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de szerintem a zenélés, zeneszerzés – mint a többi művészeti ág – rendkívüli kreativitást igényel, ez nélkül újat, ráadásul maradandót alkotni nem igazán lehet. Na most van egy csomó nagyszerű zenész, akik olyat tesznek le az asztalra, mint Raffaello, Milton vagy Gaudi a maguk területein, aztán a jobbik esetben a lemezt elnevezik magukról, a rosszabbik esetben meg valamelyik természetes számról a sor elejéről (mint például a brit If). Menet közben elfogy a kreativitás?

Pedig hát a zenészek… Tényleg oldalakat lehetne megtölteni velük, a banda tagjai megfordultak itt (a teljesség igénye nélkül): King Crimson, Yes, Genesis, Asia, Roxy Music, Uriah Heep, Wishbone Ash, Soft Machine, Gong. A progresszív zene színe-java, szívcsakrája. De a lemez címe U.K., mintha Shakespeare azt írta volna a Rómeó és Júlia első lapjának tetéjere (vagy ahova abban az időben a címet szokták írni), hogy Shakespeare. Pffff.

Az viszont biztos, hogy a John Wetton vagy Bill Bruford kaliberű zenészeket nem az ütős lemezcímeik miatt szeretjük és hát a jó hír az, hogy a rossz hírek itt el is fogytak. Maga az album zseniális. Mindegyik zenész a legjobbat adja és minden szám az albumon telitalálat. Érdekes módon (szerintem, és ez szigorúan a magán véleményem) a dalokat hallgatva az én lelki füleim előtt megjelennek a többiek is: van egy kicsi Crimson, Yes, Asia, Uriah Heep és a többiek is. Ezt nem kritikaként mondom inkább kedvcsinálóként azoknak akiknek még nem volt szerencséjük a U.K.-hoz. Jók! Mit jók, zsenik!

A lemez a közönségnek bejött, mert a megjelenést követő pár hónapban több mint 250 ezret adtak el belőle (ez meg gondolom bejött a bandának 🙂 ), de kritikusok is jól fogatták. Olyannyira, hogy 2015-ben a Rolling Stone magazin munkatársai 30. helyre beválasztották az albumot a minden idők 50 legjobb progresszív albumai közé (én biztosan előkelőbb helyre raktam volna, de valami miatt nem kérdeztek).

Az album érdekessége, hogy a szerzők sokat építettek a kor nagy csodájára az egy évvel korábban ‘megszületett’ analóg szintetizátorra a Yamaha CS-80-ra, amelyre remek példa az 5. sáv az Alaska. Ennek a mélységei miatt itt szóba sem jöhet holmi könnyed Irsai Olivér vagy valami reduktív rozé, ide komolyabb eszközök kellenek. Pár hónapja egy borrajongó barátomtól kaptam egy üveg Nèprica Promitivo-t (köszi Rezső!), egy pohárkával ebből támogattam meg a hangokat. Valami ilyesmit ajánlok nektek is.

Kötelező darab!

A kiadvány zenei anyaga:

    1. In the Dead of Night
    2. By the Light of Day
    3. Presto Vivace and Reprise
    4. Thirty Years
    5. Alaska
    6. Time to Kill
    7. Nevermore
    8. Mental Medication

Az előadók:

Allan Holdsworth – acoustic & electric guitar
Eddie Jobson – keyboards, electric violin, electronics
John Wetton – bass, lead and backing vocals
Bill Bruford – drums, percussion

Kellemes zenehallgatást!

https://justpaste.it/3zsvg

1

Találatok: 75

Publication author

20
Comments: 133Publics: 18Registration: 04-10-2017

Vélemény, hozzászólás?