Azt hiszem a mai irományom tárgyáról megint csak szuperlatívuszokban, végtelen elfogultsággal tudok majd írni, de persze mi más várható egy rajongótól?
A történet Sri Lanka-n kezdődik 1958-ban, ekkor jelenik meg a mester Sir Arthur Charles Clarke tollából egy rövid történet The Songs of Distant Earth címmel, amelyből aztán Clarke azonos címmel ír egy komplett regényt is 1986-os megjelenéssel (különböző források szerint ez volt a mester kedvenc története). Amúgy a regény cselekménye a távoli jövőben játszódik, amikor az emberiség “magvető” űrhajókkal kezdi benépesíteni a galaxist, de eközben a Nap a végét járja, így az emberiség (mivel az utolsó pillanatban megalkotják a végtelen lehetőségeket teremtő “nulltéri meghajtást”) megpróbál elmenekülni a tűzhalálra ítélt Földről. Az új haza felé vezető úton pedig megállnak némi pajzsnak való jégért a Thalassa nevű korábban betelepített paradicsomi világban. Nem lövöm le a poént, hiszen aki szereti a régi vágású science fiction-t az úgy is olvasta, aki meg mégsem az szaladjon és pótolja (film nincs belőle, olvasni kell)!
Közben elérkeztünk 1992-höz, amikor is a Warner Music felkéri Mike Oldfieled-et, hogy csináljon valami zenét Clark fenti műve alapján (nem tudom elképzelni, hogy működik egy ilyen dolog, reggel felébred John Dickinson és azt mondja a reggelinél a feleségének: ma felhívom Mike-ot és szólok neki, hogy dobjon össze egy lemezt erre a Clark könyvre, olyan jókat meséltek tegnap a kollégák róla…). Bár a közös munka az elején nehezen indult, a végeredmény zseniális lett (zseniális könyv * zseniális lemez = zseniális2 🙂 ). A lemezen ott van minden ami a kilencvenes években jellemző Oldfield-ra még akkor is, ha saját bevallása szerint kevesebb akusztikus hangszert használhatott a sci-fi környezet miatt. Ráadásul mivel mégis csak a Földről van szó, ott van a Polinéziában és a Lapföldön rögzített népzene is.
Az biztos, hogy Mike Oldfield nagy kedvencem és nagyon a szeretem ezt a lemezt, de igazából ennek a bejegyzésnek az írása közben döbbentem rá, hogy milyen aktuális is ez a jövőben játszódó történet a mindennapjainkban.
-
- Ott van mindjárt a második szám: Let There Be Light. Ez bizony ráférne ma pár emberre kicsiny világunkon (bele értve néhány igen magas pozícióban lévőt is).
- A nyolcadik szám: Prayer For The Earth. A vallás viszonylag távol áll tőlem, de egy ima most biztosan jól jönne szegény bolygónk állapota és persze a közvetlen szomszédságunkban dúló elmebaj miatt is.
- A tizenhetedik szám: A New Beginning. Megújulás minden téren különben végünk!
- És végül a hetedik szám: Only Time Will Tell. Reméljük lesz utókor és ők a mi hibáinkból tanulnak nem a sajátjukból sem!
A CD lemeznek létezik egy szokatlan enhanced változata is, amely a zene mellett 3D-s animációt is tartalmaz. Őszintén megmondom, hogy sohasem néztem még meg.
A kiadvány zenei anyaga:
-
- In the Beginning
- Let There Be Light
- Supernova
- Magellan
- First Landing
- Oceania
- Only Time Will Tell
- Prayer for the Earth
- Lament for Atlantis
- The Chamber
- Hibernaculum
- Tubular World
- The Shining Ones
- Crystal Clear
- The Sunken Forest
- Ascension
- A New Beginning
Az előadók:
Mike Oldfield – various instruments
Eric Cadieux – additional programming
Mark Rutherford – additional rhythm loops
Sugar “J” – additional rhythm loops
Pandit Dinesh – tablas
Molly Oldfield – keyboards
Cori Josias – vocals
Ella Harper – vocals
David Nickless – vocals
Roame – vocals
Nils-Aslak Valkeapää – Sámi chant for a joik on “Prayer for the Earth”
Members of Verulam Consort – vocals
Tallis Scholars – vocals
Kellemes zenehallgatást!
https://justpaste.it/8ek4w
Visits: 114
Publication author
Kedves kalmy!
Nekem is nagy kedvencem Mike Oldfield. Köszönöm a lemez háttértörténetét, amit nem ismertem eddig. Ez volt az a lemez, amitől Oldfield fan lettem (már elég sok éve)…
Köszönöm.
Ha még nem tetted, akkor olvasd el a könyvet is!
Régen hallottam a lemezt, de valamelyik dalban elhangzik egy számolás. Nem véletlen, egy hipnózist alkalmazó pszichiátert kétrek fel erre a részre. Szóval csak óvatosan ! 🙂
1992-2003, Warner évek, a langyosvíz korszak:
1991-ben Mike szerződése lejár a Virgin-nél. Otthon elkészíti a Tubular Bells 2 anyagát, amit demóra felvesz. Majd jön a “Ki ad többet (jobb szerződést) árverés” a felvételért, amit a Warner nyer meg. Nagy kiadó, dörzsölt fejek, a zene másodlagos, csak csörögjön a kassza. Mike jó iparos lesz, a Tubular Bells 2 még az “övé” aztán jön a homály, amit tehetsége és rutinja még elfed, de valami elveszett és ezt ő is érzi.
Szóval, Tubular Bells 2 – nagydurranás, szeretem!
Ajtó nyílik, pohár koccan, a Warneres főnök napszemüvege mögött sunyít:
– Te, figyelj már Májki, menő az ir zene, csinálj már egy ir albumot! Májkit a szerződés kötötte, rutiból csinált egyet. Voyager lett a becsületes neve.
Langyos, nem baj, én szeretem!
Nem ezek a legjobb lemezek, de csak annyit tudok mondani, csinálja utána valaki.
Az, hogy kinek mi nyeri el tetszését erősen a szubjektum területe és elválaszthatatlan a személyiségétől (és mint a legtöbb dolog ez is tanulható), de abban azonban tökéletesen egyetértünk, hogy egy jobb világot eredményezne, ha mindenki így végezné munkáját 🙂 !
Pontosan igy van.
Nekem is van egy ilyen lemezem egy teljesen más stilusban. A Twisted Sister utolsó lemezével vagyok igy. Mivel azt a lemezt sikerült akkor megszereznem, nekem az a legjobb, holott már csak az énekes maradt a zenekarból, a többiek bérzenészek. Egy lesajnált lemez, amit szeretek.