“Az egy dolog, hogy Loussier észreveszi egy klasszikus zeneműben a ritmikai, hangsúlyozási és improvizációs lehetőségeket: ezt megszoktuk tőle az elmúlt 50 (!) évben. A páratlan stílus- és ritmusérzék adottság, egy tisztességes jazz-zenésznél ez kötelező.
Na de amit itt művel, az minden túl van. Némi félelmem azért volt, hisz ez az első alkalom, hogy zenekari kísérettel játszik. Nem nagyzenekar kíséri, hanem 12 zenész, ráadásul karmester nélkül. A végeredmény trükkös lett, nagyon.
A vonószenekari kíséretben alig történt változás. Bármelyik szólista mögött tökéletesen hangozna ez a kamarazenekar. A trükk abban van, hogy hogyan értelmezi Mozart legkiválóbb versenyművét. (Meggyőződésem: a szimfóniák között van pár „legjobb”, de a versenyművek között ez a legnagyszerűbb.)
A trükk Loussier játékában rejlik. Frazírozása, billentéstechnikája egy klasszikus zongoristáé, ami nem is csoda, hiszen konzervatóriumot végzett. Na de ahogy értelmezi a művet, az maga a csoda.
A K. 466-os d-moll zongoraverseny Mozart életművének egyik legsúlyosabb, legösszetettebb darabja. Loussier azonban a dráma, a kavargó, néhol fojtogató érzelmek mögé pillant, és megtalálja Mozart művészetének alapját: a játékosságot.
Nem írja át a művet, nem „csinálja” újra, hanem például még az első és az utolsó tételben is képes megtalálni a második, „Romance” tétel könnyed játékosságát, incselkedését. Amikor a „Romance” első harmadánál belecsap egy bluesba, az hihetetlen.
És ami a legelképesztőbb: ezt a bluest hallva az az érzésem, hogy ennek itt a helye. Igen, kell egy lassú blues, amiből lassan, egy improvizáció segítségével egy fúga épülne fel, de nem, mert visszaveszi a vezérfonalat, és a kicsit dagályos dallamot úgy értelmezi át, hogy öröm hallgatni. Aztán a „Romance” második, viharos részében már nemcsak ő díszít, hanem a dobos és a bőgős is.
Loussier egyik nagy eszköze a ritmus széttörése, darabokra bontása, amely mégis tökéletesen illeszkedik az első tétel szinte cseppfolyós áramlatához. A legcsodálatosabb mégis az improvizáció.
Jobb híján a két jazz-zenészhez, Jarretthez és Coreához tudom hasonlítani őt. Különös módon Jarrett alig élt az improvizáció lehetőségével, míg Corea igen. Persze náluk a felállás más volt: Híres Jazz-zongorista Klasszikus Zenét játszik, míg Loussier átiratban értelmezi, jelen esetben Mozartot.
Szóval Corea vette észre azt a szokatlan szabadságot, amit Mozart a versenyműben a szólistának ad, de mégis Loussier az, aki ezzel valóban él. A szokott szólórészeknél megint a bal kézzel töri a ritmust, és nem lehet tudni, mi lesz a vége. Ragaszkodik az eredeti dallamvezetéshez? Vagy bluesba fordul? Netán egy balladába? Vagy megint szvingelni kezd?
Aki alaposan ismeri az eredeti művet, egy életre hálás lesz Loussier-nek, mert olyat mutatott meg a zongoraversenyből, amiről még csak nem is sejtettük, hogy benne van. Aki pedig a jazz felől jön, az talán – ha másért nem, hát összehasonlításért – talán meghallgatja az „eredetit” is, amelyet mindenképpen Fischer Annie tolmácsolásában javaslok.
De ha jól belegondolok, fölösleges mindenféle kategóriákkal nyüglődni. Loussier lemeze úgy kimagasló alkotás, ahogy van, klasszikus zene ide, jazz oda.” (Varga Bálint, ekultura.hu)
Előadók:
Jacques Loussier – zongora; Benoit Dunoyer de Segonzac – bőgő; Andre Arpino – dobok
+
Anne Gravoin – szóló hegedű; Jacques Saint-Yves – hegedű; David Naulin – hegedű; Paul Rouger – hegedű; Richard Schmoucler – hegedű; David Braccini – hegedű; Matthias Tranchant – hegedű; Renaud Stahl – brácsa; Vincent Debruyne – brácsa; Mathilde Sternat – cselló; Jean Claude Auclin – cselló; Sylvain Le Provost – bőgő;
Concerto No. 20 in D Minor, K. 466
1. Allegro
2. Romance
3. Rondo presto
Concerto No. 23 in A Major, K. 488
4. Allegro
5. Adagio
6. Allegro assai
https://zenekucko.com/04734
Visits: 39
Publication author
Gykrantz barátunk írta: “Ez tényleg nagyszerű lemez!A szigorú jazz-rajongók és a sznobok lenézik őt,pedig igazán igényesen és jól kedvelteti meg a klasszikus és a jazz muzsikát.Különleges zenész!”
Én pedig válaszoltam: “Kedves Gyula, én a sovinizmust sem eredeti, sem átvitt értelmében nem szeretem. A sovinisztákat sem.
A zene vagy jó, vagy nem. Mindegy, hogy melyik skatulyába igyekszünk/szenek beleszorítani, a lényeg a minőség.
És igen: Loussiere szerintem minőségi zenét játszik.”