“Várakozások: Az akroni Dan Auerbach és Patrick Carney dob-gitár duója, a Black Keys az utóbbi esztendők egyik legvalószínűtlenebb sikertörténetét produkálta, illetve produkálja ma is, töretlenül.
A zenekar körülbelül hat éve olyasfajta, ún. lecsupaszított, tradicionalista, megítélés szerint kortalan és/vagy öreges blues-rockal került a legmenőbbek (tényleg!) közé, hogy azt talán még maga Török Ádám bácsi, vagy éppen egy tetszőlegesen kiválasztott hangszerbolti eladó is megsüvegelné. Ennyire trendeken kívüli, uncool zenét, és nemkülönben uncool figurákat mindig öröm látni a fősodor közelében, de sajnos nagyjából ez az összes pozitívum, amit én Black Keys mellett fel tudok hozni, lévén nekem már az Electric Ladylandbe is beletörött a bicskám (több ízben), régi, egyszálgitáros, rémisztő négerekkel pedig még próbálkozni sem mertem. A legnyilvánvalóbb (vagy legalábbis annak tűnő) viszonyítási alap alighanem az ugyancsak alulhangszerelt, nyers, blues-orientált, és duó felállásban működő White Stripes, miközben talán a két zenekar közti markáns különbségekben érhető leginkább tetten, hogy mi is a problémám a Black Keys-szel. Míg az előbbi világában, az előképek maximális tisztelete mellett bőséggel akad bizony irónia és játékosság, fekete-mágia, őrülten emlékezetes refrének, vagy legalább riffek, Meg White szertelen kalapálása, meg egyáltalán, minden minimalizmus ellenére is kerek dalok és meghökkentő zenei megoldások, a Black Keys jobbára inkább hangzik kocsmai örömzenélésnek, annak minden öröme nélkül – puszta formalizmus, egy ma már kevés izgalmas lehetőséget kínáló forma bűvöletében.
Eredmény: Ehhez képest a gitáros-énekes Dan Auerbach első szólómeze egyáltalán nem is olyan rossz. Ugyan továbbra is a blues illetve a nyers r&b (és egy kis kordában tartott pszichedélia) adja a műsor gerincét, de mégis színesebb és főleg ötletesebb egy kicsit a hangszerelés, a megszokott lo-fis letisztultság mellett; az anyazenekarhoz képest ez már majdhogynem barokkos popzene, néhol például van már olyan, hogy basszusgitár, Auerbach gyárilag monokróm hangja pedig jobban csillog és egyenletesen erőteljesebb teljesítményt nyújt, mint eddig bármikor. De csodálkozhatunk váratlan reggae-s billentyűjátékon (I Want Some More), felkaphatjuk a fejünket jópofa Led Zeppelin-idézetekre (The Prowl, Keep It Hid), soulos dalfelütésre (Whispered Words), meg ízléses, folkos elkalandozásokra. Nem egyszer valódi, ihletett szerzői talentum is megcsillan; a Real Desire és a When The Night Comes című dalokban az énekes jól hallhatóan Van Morrison szeretne lenni, és micsoda öröm, sikerül is neki; a puha, szentimentális kíséret illetve az szenvedélyes-férfias, látszólag ötletszerűen fel-le ívelő éneklés kombinációja legalább olyan meggyőző hatásfokkal működik, mint az ősz mesternél. Ugyan a blueshoz hozzám hasonlóan csak óvatosan közelítőknek még mindig tartogat kellemetlen, sőt, kimondottan unalmas pillanatokat a lemez, de olyan igazán nagy problémánk most nem lehet.” (B-, Quart.hu)
A számok:
1. Trouble Weighs A Ton
2. I Want Some More
3. Heartbroken, In Disrepair
4. Because I Should
5. Whispered Words
6. Real Desire
7. When The Night Comes
8. Mean Monsoon
9. The Prowl
10.Keep It Hid
11. My Last Mistake
12. When I Left The Room
13. Street Walkin’
14. Goin’ Home
A zenészek:
Dan Auerbach – lead and backing vocals, lead and rhythm guitar, piano, organ, synthesizer, bass, drums, percussion, drum loops, sound effects, producer
Bob Cesare – drums on tracks (2, 3, 5, 8-13), rhythm guitar on “Goin’ Home
Dave Huddleston – upright bass on “Whispered Words”
Rob “Thorny” Thorsen – upright bass on “Mean Monsoon”
James Quine – electric rhythm guitar on “Mean Monsoon” and “Street Walkin'”, harmony vocals on “Trouble Weighs A Ton” and “Heartbroken, in Disrepair”
Jessica Lea Mayfield – harmony vocals on “When the Night Comes”
Mark Neill – maracas on “Heartbroken, in Disrepair”
https://zenekucko.com/02022
Visits: 1
Publication author
