John Fahey (1939-2001) “Az első, aki ének nélküli gitárkoncerteket adott (1962-től). Diplomáját Charley Patton munkásságából írta. Szülei zongoráztak, otthon apja molesztálásán túl komolyzenei műveltséget is kapott. Zenéjében a xx. század első felének elemei keverednek: korai blues elemek, fingerpicking technika modern harmóniákkal (Bartókot említi).
“Elsőként mutatta meg, hogy a country és blues műfajokban használt fingerpicking technika használható nem tradícionális zenei elemekhez — harmóniák, dallamok, melyeket inkább Bartókhoz, Charles Iveshez vagy talán az indiai zenéhez kötünk.” (Dr. Demento)
Történetileg természetesen ez nem állja a helyét, mivel a klasszikus gitárnak már a xix. században komoly irodalma volt, igaz a komolyzenei repertoár figyelmen kívül hagyja az észak-amerikai történéseket (és vica versa).
A hatvanas években úgy tűnt, Fahey része lesz a Nagy Folk Felhajtásnak (lásd Doc Watson). Korán függetlenedett a kiadóktól, és a szokásos Wabash Cannonball típusú címek helyett olyasmikkel jelent meg, mint például a Death Chants, Breakdowns and Military Waltzes.
“Egyrészt minél többet gitározok annál jobban szeretem a gitárzenét és tetszik, ha valaki jól játszik gitáron. A zenémben olyan érzéseimet akarom megmutatni, mint a düh, depresszió, satöbbi. Ahogy Stan Kenton tette. Mindig tiszteltem ezért. Megpróbáltam távoli zenéket összehozni, ilyenkor Bartókra gondolok mint modellre, de fingerpicking technikával játszom, ahogy mindig is tettem. Ezeket a dolgokat próbáltam meg egységes zenei nyelvbe gyúrni, hogy az emberek megértsék. Mások csak megpróbálják másolni a folk zenészeket, én tanárként nézek rájuk a technikához, de sose próbálok folkot játszani. Miért tenném? Külvárosi vagyok.” (Stefan Grossman interjú)
“Ha vesz egy alap témát, mint pl a Poor Boy, nehéz belőle kihallanod az eredeti [Bucka White] dallamot. Felszabadította ezeket a formákat.” (Gary Lucas)
Ez jól megfigyelhető a When the Circle be Unbroken feldolgozásában is, melyből ember legyen a talpán, aki kihámozza az eredeti dalt.
“Attól függően, hogy milyen kedvében volt, illetve mennyi alkoholt fogyasztott, botrányos történetekkel traktálta a közönséget.” (Barry Hansen)
A hatások széles palettáját jól példázza a John Fahey Visits Washington D.C. című lemeze 1979-ből (a lemezborító a jó húsz évvel későbbi események fényében különösen pikáns). A lemez fantasztikus fingerstyle medley-vel nyit (Silver Bell Doc Watsontól és a Cheyenne Bill Monroetól, Richard Ruskin közreműködésével), majd jönnek a jellegzetes borult harmóniák, 6-10 perces darabok (köztük a Death by Reputation című Leo Kottke darab). A gitár hangja erőszakos, tolakodó, de helyenként megvillan egy-egy finomabb hangszín is a Guitar Lamento lehúzásaiban.
A nyolcvanas években mélypontra kerül. Válás után nyomorban, cukorbetegen, krónikus fáradtsággal egy szociális otthonban él. 1990 után tér vissza, főleg elektromos gitáron. Önéletrajzi ihletésű könyve a Hogyan tette tönkre az életemet a bluegrass (How Bluegrass Music Destroyed My Life). Visszatérő albuma a City of Refuge.
Részletek egy Stefan Grossman interjúból: “13 éves koromban láttam, hogy az idősebb srácok a parkban gitároznak, és sok lány van körülöttük miközben country western dalokat énekelnek. Így 17 dollárért vettem egy gitárt, és megtanultam pár akkordot. De csak tíz év múlva jöttem össze egy lánnyal. Ellenben megtanultam gitározni.”
“Nem sokan tudják, hogy kedvelem a korai bluegrasst. De sose tudtam megtanulni, mert nem vagyok elég gyors hozzá. Megtanultam pár country western dalt, vettem egy akkordkönyvet, és elkezdtem saját dalokat írni. Korábban nagyon sok klasszikus zenét hallgattam, így mikor gitáron játszottam, egy egész zenekart hallottam magamban. Teljes zenekarra komponáltam, de nem tudtam elég akkordot hozzá.”
“Amikor az első lemezem készítettem, jó viccnek gondoltam, hogy a B oldalon egy másik ember játsszon (aki persze én vagyok). Blind, mivel a régi lemezeken amiket hallgattam egy csomó vak ember játszik (Blind Willie Johnson, Blind Boy Fuller, Blind Joe Taggart). Szóval ültem Greg Eldridge barátommal egy sör mellett, megpróbáltunk valami fogós nevet találni. ő javasolta a Blind Joe Death nevet.”” (vazze.hu)
A számok:
01. Medley: Silver Bell/Cheyenne (Fahey, Doc Watson, Bill Monroe) – 4:31
02. Ann Arbor/Death by Reputation (Fahey, Leo Kottke) – 8:11
03. The Discovery of the Sylvia Scott (Fahey) – 7:45
04. Guitar Lamento (Bola Sete) – 5:49
05. Melody McBad (Fahey) – 10:09
06. The Grand Finale (Fahey) – 7:05
John Fahey – guitar
Richard Ruskin – guitar (on “Medley”)
https://cutt.ly/8ybnuX
Visits: 6
Publication author
